A Vígszínházban bemutatott "Liliomfi" igazi színpadi csemege, de sajnos úgy tűnik, hogy a produkció inkább a ripacséria határvonalán egyensúlyoz. A karakterek túljátszása és a humoros elemek néha túlzásba esnek, ami eltávolítja a nézőt a történet mélységé
"Mit szólsz a Liliomfihoz?" - tette fel a kérdést a barátnőm. Határozottan nemet mondtam. Kislánykoromban láttam a filmet, és hiába volt a lenyűgöző szereposztás, valahogy mégsem nyert meg magának. Aztán mégis átértékeltem az álláspontomat: nem akarom, hogy a fejlődésem megálljon egy tízéves szinten. A klasszikusokat színházban amúgy sem a történetük miatt nézzük - hiszen az már ismert -, hanem a lebilincselő előadás élménye miatt.
Mivel ifj. Vidnyánszky Attila irányította a Vígszínház legújabb produkcióját, amelyhez Vecsei H. Miklós frissítette Szigligeti Ede szövegét, vártam, hogy egy dinamikus, zenés-táncos élményben lesz részem. Azonban nem számítottam arra, hogy a Csángálló zenekar folyamatosan jelen lesz a színpadon, és hogy a színészek időnként verbunkos táncba fognak kezdeni.
A biedermeyer környezet helyett ezúttal csupa ajtó a díszlet. Némelyik nyílik, némelyik nem. A ruhák: színben tartott, de csupán jelzésszerű jelmezek. Épp csak idézik a kort. Hiszen olyan mindegy, hogy egy szerelmi történet - kettő, esetleg három - milyen korban és külsőségek között zajlik. A lényeg, hogy mindenki megtalálja a párját.
A barátnőmnek is megjegyeztem: itt nem lehet csak úgy lelépni a szünetben - bár néha megpróbálkozunk ezzel, még a drága jegyek ellenére is -, ezt az eseményt muszáj végig szemügyre venni.
A történet kezdetén, amikor Rudolf Péter nagybácsiként vagy éppen gyámként felbukkan, hirtelen megszólal a mobilja. Csak az ő hangját halljuk: "Most nem tudok beszélni, színházban vagyok." A kérdés nyilvánvalóan az: hol is van pontosan, és milyen előadásról van szó? A válasz pedig meglehetősen árulkodó: valami ripacséria. Ezzel máris megteremtődött a darab hangulata.
Sosem derül ki, milyen csodás előadásokat varázsoltak a vándorszínészek a XIX. században, de engedjük szabadjára a képzeletünket, és fogadjuk el, hogy most egy különleges élményben lesz részünk.
Keresztes Tamásnak - Liliomfi - nem ez az első felbukkanása a Vígben, hiszen a nagy sikerű Pinocchiót is ő rendezte. Ötvös Andrással - Szellemfi - remek párost alkotnak.
Sőt, Keresztes nem bújik álarc mögé; az ősz haj megmarad, és a kor, amelyben él, jóval érettebb, mint amit a papírra vetettünk. De ez egyáltalán nem zavaró. A történet időtlen, és a benne rejlő üzenetek örök érvényűek.
A fiatal lányok hatása rám nem volt túlságosan jelentős, de Szilágyi Csengét - Kamilla megformálásában - továbbra is kiváló komikának tartom. Emellett a Mágnás Miska Marcsájaként is sikerült felhívnia magára a figyelmet. A férfiak viszont igazán erőteljes benyomást tettek rám.
Mivel a cselekmény jelentős része egy hangulatos fogadó falai között bontakozik ki, a szünetben a színpadról apró, ízletes lángosokat kínálnak a közönségnek. A nézők izgatottan sorakoznak fel, hogy megkóstolják ezt a finomságot, így a szünet igencsak elnyúlik.
És végül elérkezik a tapsrend pillanata: a színpadra lép minden egyes művész, és sorra megosztják velünk szenvedélyüket a színház iránt, mondván: "Én a színház iránti ellenállhatatlan vágyat táplálok." Ez a lényeg ebben a viharos időszakban, amikor számos színház és társulat harcol a fennmaradásáért.
Ui: Újra megnéztem a Makk Károly által rendezett filmet, és felnőtt fejjel egészen másképp látom. Az 1955-ös alkotásra így érdemes reflektálni, figyelembe véve a kor társadalmi és kulturális kontextusát.
