A tizenévesek és a gyász: egy különleges, de rendkívül nehéz időszak. Ebben a korszakban a fiatalok nemcsak a felnőtté válás kihívásaival néznek szembe, hanem a veszteségek feldolgozásával is. Amikor egy szeretett személy távozik az életükből, az érzelmi

Néhány napja két vízbe fúlt segesvári kisgyerek tragédiája rázta meg a közvéleményt, tavaly novemberben, decemberben autóbalesetben elhunyt szülők tizenéves lányaira összpontosult a vásárhelyi közösség segítő szándéka. Ez persze csak két, mediatizáltabb példa a veszteségek sorából, amelyekkel egészen zsenge korban, de serdülőként is különösen nehéz megküzdeni. Ehhez a lélekzuhanásos állapothoz nyújtott kapaszkodókat dr. Kádár Annamária és Bota Trombitás Melinda Egy életem, egy halálom című eszmecseréje, amelyre a Bolyai Farkas Elméleti Líceum keretében működő II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum diáktanácsa, Gál Eszter és társai kezdeményezésére - Bálint Etelka magyar szakos tanárnő háttértámogatásával - került sor február 14-én, pénteken a Kultúrpalota kistermében.

A gyermekkori gyászfeldolgozásról szóló előadás időzítése nem véletlen, hiszen Bálint-nap környékén a szerelem és a veszteség témái különösen éles kontrasztot mutatnak. A szívfájdalom, amelyet egy szerelmi csalódás okoz, éppoly megterhelő lehet, mint egy szeretett személy - legyen az családtag, barát, ismerős vagy akár házi kedvenc - elvesztése. Kádár Annamária pszichológus előadásában nemcsak a gyász különböző formáit tárta fel, hanem párhuzamokat is vont a különböző élethelyzetek között, hangsúlyozva, hogy a veszteség megtapasztalása és feldolgozása mindannyiunk életében központi szerepet játszik. Az előadás során a közönség betekintést nyerhetett abba, hogyan lehet a fájdalmat és a hiányt fokozatosan integrálni a mindennapi életbe, és hogyan találhatunk újra utat a boldogság felé.

- Életem során mindvégig igyekeztem elkerülni a halál gondolatát, egészen addig, amíg a veszteségek árnyéka be nem kúszott az életembe, akár a munkám során, akár a magánéletben - osztotta meg érzéseit a közönséggel Kádár Annamária, egy személyes tapasztalat révén. Az elején határozottan kijelentette, hogy a krízishelyzeteket kiváltó életesemények sorában egy szülő halála a legmagasabb, száz pontos skálán áll. De említhetjük a szülők válását, egy költözést, vagy bármilyen életciklus-változást, ami miatt úgy érezzük, hogy a stabilitásunkat fenyegeti valami. Ha ezeket a nehézségeket nem tudjuk kivel megosztani, akkor könnyen a magány és az elhagyatottság érzése kaphat rajtunk uralmat.

A modern gyász kezelésében gyakran tapasztalható egyfajta sürgetettség, amely a társadalmi elvárásokból fakad. Sokszor hallani a "túl kell lenni rajta" vagy "ez az élet rendje" kifejezéseket, mintha a gyász egy gyorsan letudható feladat lenne. Pedig a gyász természeténél fogva időigényes folyamat, amely nem csupán egy évig tart, és nem lehet lerövidíteni vagy megkerülni. A vágy, hogy a legjobbat mutassuk magunkból, gyakran ellentmond a belső sebezhetőségünknek. Egy extrovertált, nyitott személy is átélheti azt, hogy egy súlyos veszteség hatására befelé fordul, és ilyenkor nemcsak a nagy veszteséget, hanem az összes apróbb fájdalmát is meg kell gyászolnia. Kádár Annamária hangsúlyozta, hogy a gyászfolyamat különböző szakaszai – a kezdeti sokk és tagadás, a kisgyermekeknél megfigyelhető alkudozás, a mélyebb depresszió, végül pedig a belenyugvás – mind fontos lépések, amelyeken át kell menni, és amelyekkel nem szabad sietni.

Bota Melinda az első kérdésével, amely a diákhallgatóság érdeklődési köréhez igazodott, arra volt kíváncsi, hogy milyen hatások érik a közösségi médiát egy olyan élethelyzetben, amikor valaki a megszokottól eltérően, akár humorral és nevetéssel próbálja feldolgozni a fájdalmát. Milyen reakciókat vált ki ez a megközelítés a követőkből, és milyen hatással van a közösségi élményre?

- A gyász megélése ugyanannyira sajátos, mint a szerelemé, vagy mint az élethez való viszonyunk. Nagyon fontos, hogy magunkba nézzünk, és tisztán lássuk, hogy mit teszünk azért, hogy a külvilágnak megfeleljünk, és mi az, ami nekünk fontos. A haláleseteket sokszor a Facebookon is közzéteszik, de gyakran nem írják ki az elhunyt nevét, csak megjelenik az oldalon egy gyertya. Ilyenkor mindenki odaírja, hogy "őszinte részvétem", aztán jönnek a kérdések. Szerintem ez is sérülékennyé tesz bennünket, és nem gondolom azt, hogy egy ilyen történés részleteit az interneten kellene megosztani, bár ezeken a felületeken gyakran fontos információk jelennek meg a gyászszertartás idejéről, helyszínéről - válaszolta a szakember, aki szerint a gyász egyedi megélésében lényeges szerepe van az önreflexiónak és ezáltal a negatív érzelmek tudatosításának, annak ellenére, hogy a társadalom már kiskorban igyekszik ezeket bagatellizálni, például a leeső, magát megütő apróságnak azt mondja a szülő, hogy "nem fáj". Ezt a tendenciát tükrözi egy fájdalomcsillapító reklámja is, ami szerint "nincs idő a fájdalomra".

A lélek könnyen összeomlik, ha olyan dolgokat várnak el tőle, amelyek nem a belső valóságából fakadnak, hanem külső nyomásra érkeznek - emelte ki Kádár Annamária. Majd nosztalgikus mosollyal felidézte azokat a humoros pillanatokat, amelyek képesek oldani a halálhoz kapcsolódó ceremóniák feszültségét. Ezen a téren említést nyert az Acélmagnóliák című film nyitó jelenete is, ahol a temetés résztvevői vidáman osztják meg az elhunytról szóló anekdotáikat, ezzel is tisztelegve az élet ünneplésének.

A Facebookon megosztott fényképek és történetek által teremtett emlékek egyfajta halhatatlanság érzetét keltik. Kádár Annamária szavaival élve, az igazán eltűnt ember az, akinek már senki sem meséli el az életét és a vele kapcsolatos élményeket.

- Milyen formában nyújthat támogatást egy osztályközösség egy ilyen nehéz veszteség átvészelésekor? - tette fel Bota Melinda a beszélgetés lényeges kérdését.

Gyakran tapasztalom, hogy a tanárok, a szülők vagy az osztálytársak nem tudják igazán, hogyan reagáljanak egy ilyen nehéz helyzetre. Emlékszem, régen, amikor valaki eltávozott az élők sorából, megállították az órát, letakarták a tükröt, és az idő szinte megfagyott egy pillanatra. Amikor egy ilyen fájdalmakkal teli veszteséggel találkozunk, nem az a legfontosabb, hogy a tanterv szerint haladjunk, és minden a megszokott kerékvágásban folytatódjon, hanem hogy teret engedjünk az érzéseknek - mondta a szakember, majd felidézett egy személyes élményt, amikor az egyetemen egy diáklánytól kellett végleg búcsút vennie.

A hallgatókkal együtt emlékeztünk meg a temetésről, ahol közösen osztoztunk a gyászban. Az esemény során mindenki lábujjhegyen lépett, mintha a szavak súlya nehezedett volna ránk. Kádár Annamária így fogalmazott: „Ez a hét a beszélgetések és a rítusok jegyében telt.” Ezt követően a Mesepszichológia 2. című könyvéből olvasott fel egy megrendítő történetet, amely egy 13 éves leukémiás kislány búcsúzásáról szólt, és arról, hogyan élték meg ezt a fájdalmas pillanatot a diáktársak.

A továbbiakban a pszichológus a gyermekkor különböző szakaszaira vetítette rá az elmúláshoz való viszonyulás forgatókönyvét. Óvodáskorban a halál nem tűnik egy végleges állapotnak, hiszen, ha megszerezzük az élet vizét, vagy hozunk gyógyító füvet, a miszlikbe szabdalt mesehős valahogy összeilleszthető lesz. Amikor egy kisgyermek elveszít egy nagyszülőt, felteheti a kérdést, hogy van-e bolt a mennyországban, és nem küld-e neki onnan valami játékot, vagy azt tudakolhatja, hogy mikör jön visssza az eltávozott nagymama, nagytata.

Egy óvodáskorú gyermek számára a világ még egy színes, mozgó képsorozat, ahol a múlt és jövő fogalmai homályosak. Számára a „végleges” fogalma teljesen idegen, hiszen ő a jelen pillanat varázsában él. Az ilyen fiatalok nem tudják igazán feldolgozni a gyász érzését, hiszen folyamatosan a mostban léteznek, és nem foglalkoznak azzal, ami történt vagy ami még hátravan. Ezután következik a perszonifikálás szakasza, amikor a halál alakja már emberi formát ölt a gyermek rajzaiban. Egy árnyékos, kapucnis figura jelenik meg, akinek a közeléből vagy el kell bújni, vagy ügyesen át kell verni. Kilenc-tíz éves kor körül kezd a gyermekben körvonalazódni a halál reális felfogása. Ekkor zárul le a mesevilág varázsa, és elindul a valóság felé való nyitás. Azok a gyerekek, akik már tapasztaltak valamilyen veszteséget, ebben az életkorban különösen érzékenyek, és gyakran teszik fel a kérdést, hogy a szüleik és ők maguk is meg fognak halni. A serdülőkor beköszöntével pedig felerősödik a világ iránti düh, és a tizenévesek gyakran képzelnek el olyan helyzeteket, ahol saját elmúlásukkal játszanak, mintha ezzel büntetnék a szüleiket vagy tanáraikat – egyfajta mentális túlélésként, ahol az elmúlást túlélik, miközben belső vívódásaikban keresik a válaszokat.

Kádár Annamária hangsúlyozta, mennyire lényeges, hogy a gyerekek már fiatal korukban részt vehessenek a búcsúztatás szertartásában. Fontos, hogy ne úgy éljenek át egy ilyen eseményt, hogy a számukra fontos személy egyszerűen eltűnik az életükből. Ki kell mondani, mi történt, és kerülni kell az olyan kifejezéseket, mint hogy az illető „elaludt”, mivel ez szorongást okozhat a gyermekekben. A szakember emellett arra is felhívta a figyelmet, hogy a családi történetekben érdemes folyamatosan felidézni az elhunyt személyt, így „visszavezeti” őt az életbe. Az előadás során a pszichológus a diákok kérdéseire is válaszolt. A fiatalok érdeklődtek arról, mikor vált tabutémává az elmúlás, hogyan érdemes egy kisgyereknek közölni egy családtag halálát, milyen jelentősége van a halál megszemélyesítésének, és hogyan támogathatjuk a gyászolókat. E kérdések kapcsán a pszichológus a segítő szándékú tanácsadás helyett az aktív hallgatás fontosságát emelte ki. Ez a támogató jelenlét megnyilvánulhat egy öleléssel vagy egy papírzsebkendő átadásával – amire az előadás alatt is volt példa. Ugyanakkor hangsúlyozta azt is, hogy fontos megkérdezni a gyászolót, hogy milyen támogatásra van szüksége: társaságra vágyik, vagy inkább egyedüllétre?

A kérdések megválaszolását követően Kádár Annamária felolvasta Szent Ágoston "Ne sírj azért, mert szeretsz" című lírai üzenetét: "Csak mert a szemed nem lát.../ Nem vagyok messze, ne hidd./ Az út másik oldalán vagyok, nézd, minden rendben van./ Meg fogod találni a lelkemet...". Ezt követően így foglalta össze: "A gyász érzése sosem tűnik el, csupán körülöleli az életet."

A másfél órás együttlét után a II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Teológiai Líceum diáktanácsának egyik tagját arról kérdeztük, hogy volt-e személyes indíttatása az előadás megszervezésében.

- A múlt év végén nagyon sok olyan esemény történt mind a baráti körömben, mind az iskolán belül, amelyek megmutatták, hogy a diákoknak nehezen megy ennek a témának a feldolgozása. Ezért gondoltam úgy, hogy erről beszélni kell. Egy személyes tapasztalatom is volt, hatodikos koromban egy osztálytársam váratlanul elhunyt. Ez elindított bennem valamit, amit nagyon nehezen tudtam feldolgozni, most jutottam talán oda, hogy képes vagyok levezetni valamivel - például naplóírással - az ebből adódó feszültséget. A tragédia után az akkori tanáraim nagyon támogatóan viszonyultak hozzánk, felesleges tanácsok helyett meghallgattak, és ha az egyik órán sírni kezdtünk, hagyták. Az osztállyal próbáltuk megélni a gyászt, de részben szőnyeg alá is sepertük. A mostani előadás sokat segíthet abban, hogy megfelelően kezeljünk egy hasonló helyzetet - mondta a szervező fiatal.