Teljes mértékben elfogadható, ha valaki Kylie Jenner inspirációjára kezd el érdeklődni az analóg fotózás iránt.

Szemerey Bence már több mint egy évtizede merül el a filmes fényképezés világában. Pályafutását fesztiválfotósként indította, később pedig sajtófotósként dolgozott, ahol számos izgalmas pillanatot örökített meg. Az analóg fényképezés újbóli népszerűsége szerinte vegyes hatásokat gyakorol a fotózásra, de úgy véli, hogy nincs olyan, hogy valaki rossz szándékkal álljon neki a fényképezésnek. Bár nem filmes háttérből érkezett, kívülállóként került a szakmába, mégis elérte, hogy az Oscar-díjas Adrien Brody-t fotózhassa a "A brutalista" című filmben. A Telexnek adott interjújában Szemerey mesélt arról is, hogyan sikerült meggyőznie a stábtagokat arról, hogy a digitális helyett csak filmes technikával dolgozhasson, valamint arról, mi inspirálta őt saját fotólaborjának megnyitására Magyarországon.

Az utam a fotózás és az operatőrködés világába nem volt egyenes és kiszámítható. Nem léptem be formális fotós vagy filmes iskolák ajtaján, és soha nem voltam senkinek a tanítványa vagy a protezsáltja. Az érdeklődésem egy véletlen pillanatban kezdődött, amikor egy régi fényképezőgép került a kezembe. Az első kattintás után éreztem, hogy ez a világ magával ragad. Kezdetben csak hobbiként foglalkoztam a fényképezéssel, a barátaim és a családom pillanatait örökítettem meg. Aztán felfedeztem, hogy a képek mögött történetek rejlenek, és ez a felfedezés indított el az operatőrködés irányába is. Mivel nem voltam beágyazva a szakmába, saját magam kezdtem el tanulni: online kurzusok, könyvek és rengeteg gyakorlás segített abban, hogy finomítsam a tudásomat. Ez a sajátos, önálló tanulási folyamat formálta az én stílusomat és megközelítésemet, ami végül egyedi látásmóddá fejlődött. Minden egyes lépés egy új kihívás volt, de ezek az élmények tettek arra, hogy ma itt álljak, és szenvedéllyel mesélhessek a képeim és filmjeim által.

Középiskolában kezdtem el fotózni, csak úgy hobbiból. Aztán belecsöppentem a fesztiválfotózásba, amit nagy lelkesedéssel csináltam évekig. Egyre magasabb szintre jutottam, például a Sziget Fesztivál egyik fő fotósa lettem, de dolgoztam a Balaton Soundon, a Strand Fesztiválon és a Kolorádón is. Eközben villamosmérnöknek tanultam, de azt otthagytam, majd a HVG-nél helyezkedtem el fotóriporterként, másfél évig dolgoztam sajtófotósként. Még akkor sem vettem annyira komolyan, hogy ebből meg lehet majd élni, vagy hogy lehetne ebből karriert építeni. Végül elmentem a MOME media design szakára, de egyébként ezen kívül semmilyen képalkotói előképzettségem nincs.

Mielőtt belemerültünk volna az interjúba, megosztottad velem, hogy kezdetben olyan visszajelzéseket kaptál, amelyek szerint a fotóid filmszerű hatást keltenek. Mit takar ez pontosan?

Kezdetben nem igazán fogtam fel, hogy pontosan mit is takar ez a kifejezés, de már elég korán azt hallottam, hogy a képeim „filmes hangulatúak”. Filmeket ugyan néztem, de nem voltam elragadtatva a mozi világától, és nem is származom filmes háttérből; a családban nem található rendező vagy operatőr.

A sötét szcenáriók világában való fotózás számomra különösen vonzó, hiszen a fény és a világítás játéka lenyűgöző hatásokat képes létrehozni. Sajtófotósként mindig arra törekszem, hogy olyan felvételeket készítsek, ahol a fény a lehető legideálisabb, vagy éppen tökéletes. Emellett szeretek előtérbe helyezni különféle tárgyakat, amelyek gazdagítják a kompozíciót. Igyekszem tágas, levegős elrendezéseket keresni, amelyek lehetőséget adnak a nézőnek, hogy mélyebben elmerüljön a képekben.

Az én áttörésem talán abban rejlik, amikor felfedeztem, hogy a tudás és a kreativitás határainak kitolása sosem ér véget. Az a pillanat, amikor rájöttem, hogy a folyamatos tanulás és az új perspektívák keresése nemcsak a fejlődésem kulcsa, hanem egy izgalmas utazás is, amely gazdagítja az életemet. Egy új szemléletmóddal, nyitottsággal és bátorsággal elkezdtem felfedezni a világot, ami új lehetőségeket és inspirációt hozott számomra. Az áttörés tehát nem csupán egy esemény volt, hanem egy folyamat, amely során megtanultam, hogy a lehetőségek határtalanok, ha merünk álmodni és cselekedni.

Egy HVG-s portré készítése során Havas Ágnest, a Filmalap akkori igazgatóját fényképeztem. Az általam készített portré nagy tetszést aratott, és ennek köszönhetően szoros kapcsolatot építettem ki a stábjával. Ez a kapcsolat nyitotta meg előttem a lehetőséget, hogy still fotósként részt vegyek forgatásokon. Első munkám egy SZFE-s vizsgafilm volt, mely Hartung Attila rendezésében készült, majd a Proton Cinemánál lehetőségem nyílt komolyabb produkciókban is dolgozni.

A forgatáson a still fotós feladata, hogy megörökítse a pillanatokat, amelyek a film vagy sorozat készítése során zajlanak. Ő az, aki a kulisszák mögötti életet, a színészek és a stáb interakcióit, valamint a díszleteket és a hangulatot a lehető legjobban visszaadja. A still fotós célja, hogy olyan képeket készítsen, amelyek megragadják a történet lényegét és a vizuális élményt, ami később promóciós anyagként, plakátokon vagy közösségi média felületeken is felhasználható. A werkfotózás ezzel szemben inkább a munkafolyamatra összpontosít. A werkfotós dokumentálja a forgatás mindennapi eseményeit, a stáb munkáját, a technikai részleteket és a háttérben zajló tevékenységeket. Ezek a képek általában a film készítésének folyamatát hivatottak bemutatni, és nem feltétlenül a művészi kifejezésre helyezik a hangsúlyt, hanem inkább a munka mechanizmusára és a csapat dinamikájára. Összességében a still fotós művészi látásmódja és a werkfotós dokumentarista megközelítése jól kiegészítik egymást, hiszen mindkettő fontos szerepet játszik a forgatás emlékének megörökítésében, de más-más szempontból közelítik meg a témát.

A standfotós és a stillfotós közötti lényegi eltérés abban rejlik, hogy míg ők elsősorban a filmjelenetek megörökítésére specializálódtak, addig a werkfotós a forgatási folyamat egészét dokumentálja. A standfotós a kamera közeléből dolgozik, igyekezve olyan képeket készíteni, amelyek szinte tökéletesen megfelelnek a filmkamera által rögzített pillanatoknak, mindezt azonban fényképezési szempontok szerint, marketing vagy dokumentációs céllal. Ezzel szemben a werkfotós a stáb tevékenységét, a díszletek kialakítását és a technikai előkészületeket is megörökíti, így szélesebb spektrumot fed le. Magyarországon gyakran a werkfotós kifejezést használják mindkét szerepkörre, ami némi zavart okozhat a két szakma közötti különbségek megértésében.

Az én helyzetem a brutalista forgatás során igazán különleges volt, hiszen a VistaVision kamerát Leica objektívekkel használták, amelyek szinte megegyeztek azzal, amivel én is dolgozom. A kamera és az általam készített fotók vizuálisan alig voltak megkülönböztethetők egymástól, így nem kellett újraalkotnom a beállításokat. Ez a helyzet kreatív szabadságot biztosított számomra; lehetőséget kaptam arra, hogy alternatív szögekből közelítsem meg a jeleneteket, mintha egy fiktív B vagy C kamera lennék, ami igazán izgalmassá tette a munkát.

Hogyan sodródtál a brutalizmus világába?

Az én karakterem, illetve a szakmai hozzáállásom szerves része, hogy rengeteget foglalkozom 35 milliméteres analóg filmmel. Brady Corbet, a brutalista film rendezője, kifejezetten olyan still fotóst keresett, aki az analóg technikát részesíti előnyben, és sajnos Magyarországon ebből nem sokan akadnak. Miután megismerték a portfóliómat, a gyártócég felkeresett, hogy együtt dolgozhassunk.

Egy angol nyelvű interjúban azt mondtad, hogy az eredeti elképzelés az volt, hogy a stillek fele-fele arányban fognak filmre és digitálisan készülni. Végül minden fotó filmre készült, a te döntésed volt ez? Hogy sikerült meggyőzni a gyártót?

Az eredeti megközelítés az volt, hogy napi egy-két tekercs jelenetfotót készítsek el filmre, és a többit pedig digitálisan. Az első napom elején felvetettem nekik, hogy a forgatás alatt keletkező maradék nyersanyagot - mivel filmre forgatták A brutalistát - fölösleges volna kidobni. Egy ilyen produkcióban sok, már el nem forgatható maradék nyersanyag keletkezik, amit a tekercsek rövidsége miatt nem tudnak felhasználni: mozgóképes szempontból ezek ugyanis értelmezhetetlen mennyiségnek számítanak.

Egy 20 méteres mozifilmdarab, ami a helyszínen szinte felesleges szemétként hever, számomra 12 tekercs teljes értékű fotós filmet jelent. Ebből kiindulva felvetettem, hogy mi lenne, ha a megmaradt filmekből olyan fényképezőgépbe illeszthető filmet készítenék, amivel kizárólag fotókat készíthetek. Emellett vállaltam, hogy a laborálási folyamatot és annak költségeit is megfelelő minőségben intézem. Az ötletemet nagyon pozitívan fogadták, örömmel támogatták, így rövid időn belül eljutottunk odáig, hogy a forgatás során kizárólag filmre dolgoztam.

Az utóbbi években egy figyelemre méltó analóg reneszánsz bontogatta szárnyait, ahogy egyre több ember fedezi fel a filmfotózás varázsát és a régi kamerák báját. De mi áll ennek a felfutás mögött? Talán a digitális világ túlnyomó hatása és a mindennapi életünkben megjelenő gyors információáramlás az, ami sokakat arra késztet, hogy visszanyúljanak a lassabb, gondosabb alkotási folyamatokhoz. Az analóg fotózás nem csupán egy technikai választás; egyfajta életstílus, amely a türelemről, az élmények megéléséről és a pillanatok megörökítéséről szól. Emellett a vintage esztétika iránti nosztalgia és a kézzel készült dolgok iránti vágy is szerepet játszik, hiszen sokan értékelik a filmek által nyújtott egyedi hangulatot és színtónusokat, amelyek a digitális képek világában nehezen reprodukálhatók.

Ezt a kérdést számos szempontból meg lehet vizsgálni. Egyik megközelítés lehet a generációs aspektus: lassan eltűnik az a generáció, amely a filmek világában nőtt fel, ahol a mozgóképek készítése és élvezete szervesen kapcsolódott a filmes technikákhoz. Mi viszont már egy új, digitális korszak gyermekei vagyunk. Emlékszem, gyerekkoromban még a családi fényképek filmes tekercsekre készültek, de már a '90-es évek végén, körülbelül '96-97 táján, a családunk is beszerezte az első digitális fényképezőgépét. Mi tehát a digitális világ termékei vagyunk, ahol a film számunkra egy különleges élményt jelent: egy másféle médiumot, egy eltérő vizuális nyelvet, amely teljesen másfajta esztétikai élményt nyújt. Éppen ezért a film minősége és hatása is eltér a digitális tartalmaktól, ami új dimenziókat nyit meg a kreativitás és a látásmód terén.

A mai digitális világban az online tartalomfogyasztás olyan irányba fejlődött, ahol a figyelmünket mindössze néhány másodpercre tudjuk összpontosítani. Az emberek figyelmi ideje - amit "attention span"-nek hívunk - körülbelül két-három másodperc körül mozog, ami azt jelenti, hogy a tartalmak is ehhez a sebességhez igazodnak: villámgyors, tömör és azonnali élményeket kínálnak. Ezzel szemben ott van az analóg fényképezés, amely egy teljesen más megközelítést követel meg. A filmtekercs, amelyen mindössze 36 kocka található, minden egyes kép készítése egy tudatos döntést igényel, hiszen minden expozíció költséggel jár. Nincs azonnali visszajelzés, az eredményre várni kell az előhívásig, ami lehetőséget ad a gondolkodásra és a pillanat értékelésére.

Ez egyfajta ellenpont a jelenlegi, gyorsfogyasztásra épülő médiafogyasztással szemben, és ennek köszönhetően sokak számára vonzó alternatívát kínál. Hasonló tendencia figyelhető meg a zenehallgatás terén is. Ma már szinte bárki könnyedén hozzáférhet a zenei tartalmakhoz digitális platformokon, ám a vinyl lemezek reneszánszát élik. Ennek az élménynek sajátos fizikai korlátai vannak: egy műanyag korongon oldalanként mindössze húsz perc zene található, ami miatt a zenehallgatás aktusa sokkal tudatosabbá válik, mint amikor csupán egy háttérzenét hallgatunk egy lejátszási lista segítségével.

Van egy harmadik megközelítés is - idetartozom én is -, e szerint rengetegen egyszerűen szeretik a filmnek a minőségét, és azt, hogy hogyan képesek reprezentálni a valóságot. Nagyon élvezetes kipróbálni, sokkal karakteresebbek a fotók. Olyan ez, mint összevetni egy szintetizátort és egy versenyzongorát, az egyik egy digitális hangszer, ami egy felvett hangot játszik vissza, a másik pedig előállítja a hangot. Filmre fotózni ráadásul izgalmas is, mert sokszor előre megjósolhatatlan módon adja vissza az emlékeket, vagy amit dokumentálni szeretnél.

Azok, akik a múltban fotóztak, gyakran megdöbbennek, amikor értesülnek arról, hogy mennyibe kerül ma egy tekercs film és annak előhívása. Számukra a filmes fényképezés egy nosztalgikus emlék, és nehezen hiszik el, hogy a költségek ennyire megugrottak. De mi áll ennek a hátterében? Miért vált ilyen drágává a filmes fotózás?

A filmek ára emelkedésének hátterében elsősorban a digitális technológia rohamos elterjedése áll. Amióta a digitális megoldások átvették a főszerepet, a hagyományos filmes gyártás volumene drámai mértékben csökkent. A filmkészítés így egyre inkább egy szűk érdeklődő réteg számára készült, ami miatt az előállítási költségek jelentősen megugrottak. A gyártóknak emiatt kénytelenek drágábban előállítani a filmeket. Ezt jól illusztrálja a Kodak története; a cég, amely egykor a világ vezető filmgyártója volt, az utóbbi évtizedben többször is csődeljárás alá került.

Ez jól mutatja, hogy még egy ilyen iparági óriásnak is nehézséget okoz életben maradnia a megváltozott körülmények között. Fontos azt is megemlíteni, hogy a filmgyártáshoz szükséges vegyszerek ára nem csökken, sőt, ezek beszerzése továbbra is drága, és az ipari gépek üzemeltetésének is megvan a maga költsége. Ráadásul a gyártásnak vannak technikai küszöbjei: például mozifilmet nem is éri meg előhívni bizonyos mennyiség alatt - mozgóképes filmlaborban 1200 méter alatt nem gazdaságos az előhívás. Így ha kevesen vásárolnak filmet, annak az ára szükségszerűen emelkedni fog. Jelenleg viszont hatalmas a kereslet, ami talán képes ellensúlyozni az áremelkedést, legalábbis egy ideig.

Ezek az árak nem riasztják el a fogyasztókat? Nem tartják vissza azokat, akik újonnan vágnának bele ebbe a hobbiba?

Nem gondolom, hogy a kereslet csökkenni fog. Hasonló jelenséget figyelhetünk meg, mint a vinyl esetében. Ott is kialakult egy stabil, elkötelezett vásárlói közösség. Az analóg technológiák reneszánszukat élik, és ez alól a filmes fotózás sem kivétel. Az elmúlt egy évben legalább két-három új fejlesztésű analóg kamerát is bejelentettek, amelyek már kaphatók a piacon. Ezek között van olyan, amely egy régi modell modernizált változata, de vannak teljesen új fejlesztések is. Például a Pentax egy teljesen új kamerát dobott piacra, ami ráadásul half-frame rendszerű - ez azt jelenti, hogy a hagyományosan 36 képkockás tekercsre 72 kép is ráfér. Ez egy kisebb nyaralás dokumentálásához is elég lehet, ha valaki nem akar minden pillanatot megörökíteni.

Ez az egész jelenség körül kialakult "hype" egyáltalán nem tűnik mesterségesnek vagy mulandónak. Nem hiszem, hogy amiatt, hogy tovább drágulna a film, csökkenne az érdeklődés, mert egyszerűen nincs mivel kiváltani ezt az élményt. Az, hogy megjelenik egy újabb digitális kamera, ami, mondjuk, 100 helyett 200 megapixeles, önmagában nem ad új karaktert vagy stílust, csupán egy újabb technikai mutató, ami a legtöbb felhasználó számára nem izgalmas.

Figyelemre méltó, hogy világszerte egyre többen merészkednek új filmek fejlesztésére. Az utolsó öt év során legalább öt-hat teljesen innovatív film került a piacra. Itt nem csupán egy meglévő Kodak film átalakításáról vagy újra csomagolásáról van szó, ami az utóbbi időszakban gyakori jelenség volt, hanem valóban újdonságokról, ahol a gyártók új kémiai megoldásokkal kísérleteznek.

Milyen érdekes kérdés! Azok, akik 10 éve kezdtek fotózni, valószínűleg sok tapasztalatot és tudást halmoztak fel az évek során, hiszen a technológia és a trendek folyamatosan változnak. Ők már ismerik a régi filmek és technikák varázsát, és talán egy erősebb közösségi köteléket is kialakítottak az évek alatt. Viszont a mai fotósok számára is rengeteg előny áll rendelkezésre. Az új technológiák, mint a digitális fényképezőgépek, a különböző retusáló programok és a közösségi média lehetőségei új dimenziókat nyitnak meg a kreativitás előtt. A filmtípusok és a szolgáltatások széles választéka is könnyebbé teszi a különböző stílusok felfedezését. A közösség szempontjából a mostani fotósok talán azért vannak jobb helyzetben, mert az online platformok révén gyorsabban elérhetik a közönséget és inspirációt nyerhetnek más alkotóktól. Ugyanakkor a régi motorosok tapasztalata és mélyebb megértése a fotózás művészetéről is felbecsülhetetlen érték lehet. Összességében mindkét csoportnak megvannak a saját előnyei és kihívásai, és a válasz inkább attól függ, hogy mit keres valaki a fotózásban: a tradíciót vagy az innovációt.

Egyrészt rendkívül szerencsés helyzetben vannak azok, akik most vágnak bele a filmes világba, hiszen bőséges kínálat vár rájuk, és a filmek terén nem tapasztalható komoly hiány. A szolgáltatások terén is kedvező a helyzet, hiszen egy új generáció állt elő, akik lelkesen törekednek arra, hogy a legmagasabb színvonalú élményeket nyújtsák a közönségnek. Másrészt azonban nem egyszerű dolog azoknak, akik most kezdik el a pályájukat, mivel a költségek rendkívül megemelkedtek. A belépési küszöb drámai módon megváltozott az évek során: míg egy olyan kamera, amit 2010-ben 50 vagy 100 ezer forintért beszerezhettél, ma már akár 1 millió forintot is kóstálhat a hatalmas hype miatt, ami körülötte kialakult.

Régen mindenki azt gondolta, hogy az egész filmes fotózás leáldozóban van, senki nem hitt benne, ezért senki nem is fejlesztett benne, igaz, most meg pont ennek az ellenkezője igaz.

Közben fontos észben tartani, hogy a világ drámai átalakuláson ment keresztül. Ezt jól szemlélteti a Főfotó példája, amely egykor az állami fotóvállalatként működött, és napi szinten több tízezer tekercset hívott elő. Azonban a 2010-es évek elején ez a gyakorlat szinte teljesen eltűnt, csupán néhány labor és lelkes fotós rajongó őrizte meg a filmes fényképezés lángját. Mostanra viszont a technológia újra elérhetővé vált több helyszínen, így a filmes fotózás iránti érdeklődés ismét fellendülni látszik.

Aki ma felfedezi a filmfotózás világát, számos módszer közül választhat a fényképek előhívására, de az elmúlt évtizedben ez nem mindig volt ilyen egyszerű. A Budachrome üzlettel te is aktívan részt veszel ezen a piacon, ahol nemcsak laboratóriumi szolgáltatásokat kínáltok, hanem saját filmeket is értékesítetek. Mi motivált téged arra, hogy elindítsd ezt az izgalmas projektet?

Tíz év leforgása alatt több mint ezer tekercs filmet örökítettem meg, és ha valaki ellátogat hozzám, szívesen bemutatom neki azt a jelentős mennyiségű negatívot, amelyet felhalmoztam. Számomra ez nem csupán egy hobbitevékenység; ahogy korábban már említettem, a fotózás a munkám részét is képezi, és komoly minőségi elvárásoknak kell megfelelnem. Bejártam számos laboratóriumot Európában és a világ különböző pontjain, és gyakran szembesültem azzal, hogy hatalmas eltérések vannak a nemzetközi és a hazai filmes fotólaborok színvonala között.

Azért kezdtem bele ebbe a kalandba, hogy bizonyítsam: van lehetőség arra, hogy a megszokottól eltérő, sokkal magasabb színvonalú szolgáltatást nyújtsunk. Büszkén tekintek arra, hogy a Budachrome már most egy ilyen lelkes és elkötelezett közönséget tudhat magáénak. Európában a spanyol Carmencita labor például etalonnak számít az analóg fényképezés terén, és hasonló színvonalú, úgynevezett benchmark labort szeretnék létrehozni itthon is. Sajnos az elérhető hazai lehetőségek gyakran elavult technológiákra épülnek, ráadásul a hívási és szkennelési minőség sok esetben annyira gyenge, hogy ez elriasztja az embereket az analóg fotózástól.

Mivel én magam is ügyfélként kezdtem, első kézből tapasztaltam meg, mennyire könnyű elvenni valakinek a kedvét, ha rossz hívást vagy szkennelést kap vissza. Mivel sokan nem értenek a technikai részletekhez, a laborok gyakorlatilag bármit eladhatnak "jónak", és ezt alkalmanként ki is használják. Ahogy elkezdtem saját magam végezni bizonyos folyamatokat - például a filmfűzést vagy a szkennelést -, fokozatosan világossá vált, hogy sokszor nem is a technikai komplexitás, hanem inkább a hanyagság vagy a tudáshiány áll a rossz végeredmény mögött. Ez a tízéves vásárlói tapasztalat, és számos külföldön, fiatalok által alapított labor sikere megerősített abban, hogy szükség van egy olyan hazai laborra, ahol valódi minőséget és átláthatóságot tudunk biztosítani. Ez lett a kiindulópontja Budachrome-nak.

A közösségi média jelentős hatással volt arra, hogy az analóg fotózás újra divatba jöjjön. A trendek, amelyeket olyan influencerek, mint Kylie és Kendall Jenner képviselnek, egyre több fiatal figyelmét irányítják a régi, kompakt filmkamerák felé. Ez a jelenség nem csupán a fotózás iránti érdeklődést növeli, hanem egyfajta nosztalgikus élményt is kínál, amely a digitális világban egyre ritkább. A hobbira gyakorolt hatás jelentős: nemcsak a technikai tudás fejlődésére ösztönöz, hanem a kreatív kifejezés új formáit is megnyitja. Az analóg fényképezés lassabb, tudatosabb folyamatot igényel, ami lehetőséget ad a hobbistáknak arra, hogy jobban átéljék a pillanatokat. Emellett a közösségi platformokon megosztott analóg képek esztétikája különös vonzerőt gyakorol, így sokan kedvet kapnak ahhoz, hogy maguk is kipróbálják ezt a művészeti formát. Az analóg fotózás tehát nem csupán technikai, hanem kulturális jelenséggé is vált, amely újraértékeli a vizuális kommunikációt a digitális világban.

Egyértelműen nagy hatással volt rá, rengetegen elkezdték felfedezni maguknak az analóg világot. Nemzetközi szinten is látni, hogy celebek, influenszerek mutatják a vintage fényképezőiket a nyaraláson. Ez egyrészt jó dolog, mert újra menő lett az analóg fotózás, sokkal többen érdeklődnek iránta. Ugyanakkor rossz is, mert emiatt az árak kilőttek, egyes gépek értéke egyik napról a másikra a tízszeresére nőtt. Jó példa erre a Contax T2, ami egy remek kis fényképezőgép, de ma már elképesztő, hogy mennyi pénzt kérnek érte.

Nem is zavar, hogy sokan csupán divatkiegészítőként néznek a fényképezőgépekre, nem pedig mint kreatív eszközökre?

Természetesen! Mindenki saját módján élheti meg ezt a világot, és ez így van rendjén. Ha valaki a Contax fényképezőt Robert Capa öröksége miatt választja, az éppúgy érvényes, mint amikor valaki Kylie Jenner hatására dönt a vásárlás mellett. A lényeg az, hogy boldogságot találjunk benne. Gondoljunk csak a zenére: ott sincsenek helyes vagy helytelen indítékok, csak az élmény számít.

Továbbra is hű maradsz az analóg világához? Nem vonz a lehetőség, hogy új technológiákat vagy akár más formátumokat próbálj ki?

Nem, és ez teljesen tudatos. Semmi nem vonz a váltásban. Nagyon jól érzem magam ebben a közegben, és azt is sikerült elérnem, hogy kizárólag filmre dolgozhatok - fotósként és gyakran operatőrként is. Ezt a pozíciót szeretném tartani. De azért ne felejtsük el, hogy a munka az munka, és igenis vannak projektjeim, főként mozgóképpel kapcsolatosak, ahol digitálisra forgunk, és ez így van rendjén. Nem szabad ebből vallási kérdést csinálni, de ha választhatok, akkor inkább az analóg felé fordulok.

Hová vezet az utad a jövőben? Milyen álmok és vágyak formálják elképzeléseidet?

Valószínű, hogy a jövőm külföldön bontakozik ki. Az a vágyam, hogy nemzetközi produkciókban vehessek részt, és rangos projekteken dolgozhassak. Jelenleg itthon leginkább alacsony költségvetésű, független, kamaradrámák készülnek, vagy ipari jellegű szolgáltató produkciók, ahol inkább technikai szakemberekre van szükség, mint kreatív gondolkodókra. Én azonban a kreatív folyamatokban szeretnék részt venni, és az alkotói oldalon kifejezni magam.

Sokféle tevékenységbe vágsz bele egyszerre, és kíváncsi lennék, van-e egy olyan alapelv vagy irányelv, amelyet minden egyes projekt során következetesen alkalmazol?

Csak olyan cégeim vagy projektjeim vannak, amik nagyon érdekelnek és segítik az alkotói munkámat. Mindig az a célom, hogy befogadó közösségeket hozzak létre, olyan helyeket, ahol senkit nem néznek le azért, mert kezdő, vagy nem tud minden szakmai titkot.

Ideje lenne, hogy bizonyos közösségek túllépjenek azon, hogy folyamatosan szakmai vitákat folytatnak technikai részletekről, mint például, hogy melyik vegyszer a legjobb, vagy milyen papírra érdemes nagyítani. Ráadásul sokszor laikusokat és hobbistákat is megsértenek az okoskodó megjegyzéseikkel. Szerintem fontos, hogy ne vegyük el a kezdők kedvét, hiszen mindannyian valamikor ott kezdtük, ahol ők. Én sem úgy léptem a fotózás vagy az operatőrség világába, hogy már mindent tudtam volna.