A "Sior: levelek haza - 17." című mű egy különleges utazásra invitál, ahol a levelek nem csupán írott szavak, hanem érzelmek és emlékek hordozói. A tizennegyedik levélben a főszereplő mélyen belemerül a múltba, és visszaemlékezik azokra az élményekre, ame

Hú, de szerencsés vagy, hogy ilyen jól beszélsz angolul! Igazán lenyűgöző, ahogy megoldottátok ezt a dolgot! A gyerekek pedig már biztosan mesterfokon űzik! Nagyon jó látni, hogy ennyi ügyességgel és lelkesedéssel vágtok bele a nyelvtanulásba!

Nekem, nekünk nem szerencsénk volt, hanem vért izzadva dolgoztunk. Sokan irogattak, már a kezdeti szakasztól, hogy hogyan lehetne kijutni külföldre?! Hümmögve hallgattam, mert a Brexit, ami az Egyesült Királyság számára nem hozta el a királyságot, csak az áremelkedést, a gazdasági visszaesést, munkaerőhiányt, adóemelést és a sorban állást a reptereken , meg az anomáliákat a külföldi, uniós vagyonnal kapcsolatban...szóval ez az össznépi balfaszkodás, lezárta a határokat a külföldi munkaerő előtt. Alapjaiban, egy együgyű, iskolázatlan brit helyébe képzelve magam, értettem az alapgondolatot, hogy ne jöjjön be több külföldi, mert engem ez zavar. Ok...elhiszem, ha együgyű és iskolázatlan vagyok, mert már nem a középkorban élünk és olyan gazdasági összekapcsolódások vannak, hogy a nemzeti piac már csak egy álom és minden mindennel összefügg, tessék besétálni a boltba, ha csak magyar terméket akar venni, akkor jó szórakozást, na itt is ez a helyzet. A világpiac miatt, hiába zárták ki a sok európai embert (kivéve azok jöhetnek, akiknek magas a fizetése, értsd orvos, IT, mérnök...), hirtelen kiderült, hogy a rosszul fizető állásokra nincs utánpótlás, sok lengyel a lengyel gazdasági fellendülés miatt (éppen most vették meg lengyelek az egyik legnagyobb brit áruszállító céget...hoppácska...) hazamentek, nekem szinte az összes lengyel ismerősöm ment haza, sokkal jobban élnek otthon és már a katolikus Lengyelország bigott képe is hasadozik, nem olyan szigorú a politikai képlet.

A sors iróniája, hogy mióta ezt a képtelenséget kitalálták, és orra estek, rájöttek, hogy már nem vagyunk a világ urai, és nem mi határozzuk meg az irányt. Az emberek hosszú órákat töltenek azzal, hogy a határon sírdogáljanak, miközben soha annyian nem érkeztek még, mint mostanában. Egyrészt itt vannak az ukrán menekültek, akik milliós tömegben keresnek menedéket, másrészt afrikai munkások özönlik el a munkaerőpiacot, hogy betöltsék az üresedéseket, például az egészségügyben, ahol egyszerűen nem találni elegendő jól képzett szakembert a nem túl vonzó, alacsonyabb bérű pozíciókra.

Bátorítok mindenkit, hogy ne dőljön be a buta, nacionalista pártok és zárt közösségek hamis ígéreteinek. Olyanok ők, mint az a duzzogó, túlsúlyos kisfiú az iskolában, aki verekedni kezd, majd meglepődik, amikor senki sem hívja őt sportolni vagy bulizni. Ne engedjünk a félelemnek és a visszahúzó, rövidlátó gondolkodásnak!

Irogattak nekem, ismeretlen és ismerős emberek, hogyan induljanak el külföldre? Magam is beszéltem, kértem tanácsot, sok embertől korábban, Kanári szigetekről, Berlinből, Londonból, mindenkit végighallgattam, így kötöttünk ki itt. Önök szerint, hány ember indult el, azok közül, akikkel én beszéltem, akik tanácsot kértek? Igen a válasz a nullát közelíti. Nem akartam hazudni senkinek. Elmondtam, hogy kurva kemény lesz, hogy a fejem szétesett, hogy láncdohányos lettem (már nem cigizem, megnyugodtam), hogy hasmenésem volt, reszkettem, nem tudtam aludni, folyamatosan pánikban voltam, sírtam a suliban a gyerekeim miatt, akik engem néztek és látták, apa sajnos nem olyan nagy és hatalmas mint gondolták, gyerekek megérzik az ilyet.

Mindenki próbálta megmagyarázni, miért olyan különleges a ház... most készült el, és a gyerekeket nem akarja feszültségnek kitenni, hiszen a nyelvhasználata nem éppen magabiztos. Tökéletesen megértem ezt a hozzáállást, hiszen mindannyiunkban ott rejlenek ezek a bizonytalanságok. Nincs ok a szégyenkezésre! De ha valódi változást szeretnénk, ideje kinyitni a budi ajtaját, és bátran kilépni. Tanuljunk, gyűjtsük a tapasztalatokat, és merjünk ugrani, még ha az eleinte ijesztő is. Így előbb-utóbb elérjük, amire vágyunk – ezt ajánlom nektek!

A házam már csak emlék, kocsink a múlt ködébe veszett, a gyönyörű biokertem helyén most egy elhagyatott rét terül el, csirkéim emléke is tovaszállt. Tanári pályámért könnyeket hullajtottam, mikor a gyerekek üvöltöztek velem, hogy miért nem mászok fel a tetőre a hóviharban. Ott álltam, vörös fejjel, és azon tűnődtem, hogy ütnöm vagy futnom kellene. 12 éven át, az iskolában sosem beszéltek így velem, és azt sem tudtam, mit kezdek ezzel, hogy nem vagyok a királyfi. A dolgoknak van súlya, és lépéseket kell tenni, sokszor mindkettőt megéltem. A gyerekek zokogtak, én pedig a szüleimmel telefonon tartottam a kapcsolatot, baráti köröm egy időre elmosódott, éveken át nem láttam fontos embereket. A művészkarrierem is kihunyt, senki nem érdeklődött a munkáim iránt, a kiállítások csak álom maradtak, és a fáradtságtól sokszor még a vacsorámat sem tudtam megenni... A padlón feküdtem. Amikor ezt valakinek elmondom, gyakran megijed. De mi lehetne nagyobb tapintatlanság, mint hazudni a felebarátunknak? Tiszteljük meg egymást az őszinte beszéddel, és talán minden jobb irányba fordul.

A párom szívét mély szomorúság lengte körül, hiszen a pénzhiány mindennapjaink terhét nehezedett ránk. Ő, aki négy nyelvet beszélt és két diplomát szerzett, otthon ült, miközben a tehetsége kihasználatlanul heverészett. A falak között sóhajtozott, könnyekkel a szemében, és lassan, de biztosan elvesztette a reményt.

Képzeld el, hogy olyan fáradtak voltunk, mint egy karcagi benzinkutas a Balaton Sound után, aki egy hétig nem látta a pihenést.

Tegnap érkeztem haza. A teherautóval a ház elé parkoltam, majd kiszálltam és kifizettem azt az embert, aki velem dolgozott. Rita érdeklődve kérdezte, miért adok neki 20 fontot óránként, amikor 15 is bőven elég lenne. Elmondtam neki, hogy emlékszem, milyen nehéz volt az idő, amikor én is az ő helyében voltam, és szeretném, ha ez a srác hazafelé beugorhatna egy kellemes sörre és egy jó vacsorára, mert megérdemli. Tudom, honnan indultam. Rita izgatottan mesélte, hogy Andorral elmentek kosarazni a parkba, és csodálatosan alakult a dolog: hat gyerek csatlakozott hozzájuk, és senkit sem érdekelt, hogy Andor speciális igényű fiú. Örömmel mondta, hogy Andor munkája is jól megy – jelenleg kertészkedik, ifjúsági referens, tanár egy iskolában, a speciális gyerekek segítője és erdei iskola vezetője, mindez öt-hat napon át egy héten. Reggel lefutotta a napi edzésadagot, éppen egy 30 kilométeres erdei futásra készül. A parkolóban a gyerekek a barátaikkal jeges vizet öntöttek egymás fejére valami őrült Instagram kihívás keretében. Néztem a lengyel, afrikai és magyar gyökerekkel rendelkező skót gyerekeket, és valami különös boldogság töltött el, amit csak az érthet meg igazán, aki már megmászott hasonló hegyeket.

Kiállításom nyílik a város szívében, ahol a művészet és az újságírás ötvöződik. A Népszavának és az Egri Ügyeknek dolgozom, írásaim és rajzaim révén igyekszem gazdagítani a helyi kultúrát. Egy hónappal ezelőtt Berlinben jártam, ahol a graffiti világában merültem el egy hétvégén, együtt alkottam Reckless-szel, a skót graffitivel, valamint egy francia művésszel, akinek gyökerei egybeestek azzal a helyszínnel, ahol egykor Párizsban éltem. Két napja egy magyar hölgynek segítettem, akivel fákat vágtunk ki. Meglepődve tapasztaltam, hogy ő is egri származású, ráadásul Gárdonyban tanult, ismerte Valkai Emilt, és mi csak álltunk ott, a kollégáim, akik csehek, hitetlenkedve néztek ránk. Közben érkezett egy új megrendelés az Egyesült Államokból, és nemrégiben egy étterem falát fújtam ki – két óráért annyi pénzt kaptam, amennyit más helyeken három nap alatt keresek. Most, míg ezeket a sorokat írom, a gyerekek étkeznek. Lida siet, mert önkéntes munkát vállalt egy lovardában, már 15 éves, és speciális szükségletű gyerekekkel foglalkozik. Andor pedig a sportklubba készül, ahol pingpongozik, kosarazik, focizik, úszik és táncra is jár. Otthon egy orvos riogatott minket, hogy talán sosem fog járni vagy beszélni, de ő kétnyelvű, folyékonyan beszéli az angolt és a magyart, és az iskolában a jó középmezőnyben teljesít olvasás és matek terén, egy normál intézmény keretein belül. Ilka, a lányom, éppen egy kelta ház makettjén dolgozik, és büszkén mondhatom, hogy a bizonyítványa 96 százalékos lett.

Ma részt veszünk egy skót és magyar táncházban, ahol különleges élmények várnak ránk. Múlt szombaton pedig egy vidám reggae partin szórakoztunk, ami délután zajlott, hogy a gyerekek is bátran csatlakozhassanak hozzánk.

Az egyik ujjam fájdalma éles, hónapokkal ezelőtt megsérült, és most is emlékeztet a balesetemre. A térdem is zúzódik, mert belerúgtam egy utánfutóba, ami nem éppen a legjobb élmény. Az időm szűkös, folyamatos rohanásban élek, és néha annyira frusztrált vagyok, hogy a hajam tépem, mert olyan régóta nem tudtam egy sört meginni a városban. De aztán rájövök, hogy talán ez már nem is hiányzik annyira. Én, aki régen a bulik középpontja voltam, most úgy tűnik, más prioritásaim vannak.

Fáj a csuklóm a sok munkától. Volt egy csúnya autóbalesetem, totálkárra ment a kocsi, 2 hónapja, novemberben megtámadott egy gang az utcán, 15 emberrel verekedtem 5 percig, a rendőrök mentettek meg. Múlt héten egy indiai srácba kötöttek bele a buszon, majdnem verekedés lett, mert felálltam én is, a végén mind a ketten sértetlenül távoztunk, de nagyon para volt. A gyerekektől néha megőrülök, mert kamaszok és veszekednek velünk, nem hallgatnak az istennek sem. Mikor látom, hogy kenceficékre, meg a legújabb sport cipőre megy el a pénz , a párnát rágom, de Rita mondja, ne szóljak, amilyen kamasz én voltam, ahhoz senki nem ér fel, ekkor befogom, mert igaza van. Ők kenceficét vesznek én meg anno sprayket, meg sört, meg hagyjuk is...fesztivál királyság.

És ezek az események, akár a csodás pillanatok, akár a nehézségek, mind azért történnek, mert bátran belevágtam a sűrűjébe. Nagy lendülettel ugrottam, és a karrierem, a házam, az autóm, meg a különböző kiállítások mind hátramaradtak az ugrásom következtében. De ez nem is bánt, hiszen új lehetőségek nyíltak meg előttem, és már nem érzem hiányukat. Ráadásul ismét találkozom a számomra fontos emberekkel, és a szüleimmel is sok időt tudok együtt tölteni.

Mindenkit arra ösztönzök, hogy merjen ugrani, bármilyen területen is, mert a megszokott ösvények elhagyása nem hülyeség, hanem lehetőség. Ne félj felfedezni az ismeretlent!

Aztán lehet, hogy az ugrás nem jön össze, ilyen helyzetekből rengeteg akad. De nézzük meg, mi lett volna a történet vége; maradjunk együtt a képernyő előtt, és merengjünk a lehetőségeken.

A jövő héten újra folytatom a mesét, addig is kívánok mindenkinek egy csodás vasárnapot!