Nem az eltávozást észlelem, hanem abban segítek, hogy a túloldalra juthassanak - Lengyel Donát ferences szerzetest kísértük el hospice-szolgálatához.

Az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet egyik felső szintjére igyekszem Donát atyával, ahol a délutánunk kezdődik. Az első pillanatban úgy érzem, hogy a mély vízbe ugrunk – és ez nem véletlen; ezen az emeleten az idő másképp pereg, a halogatás luxusa itt ismeretlen. Talán Donát atya is érzi az aggodalmamat, mert ahogy megérkezünk, azonnal a terasz felé irányít. A napsütés ragyog, a kilátás gyönyörű az erdőre, madarak csicsergése tölti be a levegőt. "Amikor feltöltődöm, gyakran ide jövök ki; itt találom meg a nyugalmamat és az új energiáimat" - mondja.

A felszenteltség különleges ajándékot ad a papok kezébe: lehetőséget arra, hogy betegek lelkével foglalkozzanak. Különösen elhivatott e területen Lengyel Donát ferences atya, aki már több mint tíz éve vállalja a kórházlelkészi szolgálatot a Korányi Kórház falai között. Munkájának szívcsücske a hospice-osztályon végzett lelkigondozás, ahol a palliatív ellátásra szoruló betegek lelki támogatása kiemelt jelentőséggel bír. Donát atya emellett a ferences rend által működtetett pasaréti Gondviselés Háza lelki vezetője, és rendszeresen látogatja a környék idősotthonait, hogy ott is vigaszt nyújtson az időseknek.

A kórházlelkészi pálya egy különleges úton indult számára, még szerzetesnövendékként, amikor először lépett be a szegedi kardiológiai központ falai közé, hogy betegeket látogasson. Esztergomban, Bozóki István atya mellett tanulta meg a kórházi lelki kísérés alapjait, ahol egy felejthetetlen tanácsot kapott: "Ez a kórház, a többit oldd meg!" – emlékszik vissza Donát testvér derűvel, aki e szavakkal indult el az úton. Az évek során Gyöngyös, Kárpátalja és Pasarét különböző állomáshelyein szerzett tapasztalatai mélyítették el elhivatottságát, amely ma szolgálatának fundamentuma. 1994-95-ben a ferences közösség három kórházat kapott felügyelet alá: a Korányi Kórházat, az Országos Orvosi Rehabilitációs Intézetet és a budai MÁV-kórházat, amely ma a katonai kórház része. "Én a MÁV-kórházat láttam el, míg Grácián atya a másik két intézményt, de időnként segítettük egymást" – meséli. Ekkoriban a kórházlelkészség intézménye még nem volt hivatalosan kialakítva, így ez a szolgálat új és izgalmas kihívás elé állította őt.

Donát atyához egy mélyen személyes élmény, édesanyja kísérése hozta közelebb a szenvedők és haldoklók világát. Súlyos rákbeteg anyukája szenvedésében, a család összetartásában és a közös imádságban egyre mélyebb istenkapcsolat formálódott benne. Egy sikeres műtét után másfél évet kaptak ajándékba, de halála előtt édesanyja egyre inkább befelé fordult. "Már nem érdekelte a világ, csendes nyugalomban készült az átkelésre. A halál pillanatában együtt volt a család, és a búcsúban mélységes béke volt jelen" - emlékszik vissza Donát testvér.

A kórházlelkész munkáját civil beteglátogató segítők teszik könnyebbé, akik előkészítik a lelkipásztor látogatását: összeírják, kikhez kell bemenni, kik azok, aki csak beszélgetni szeretnének, s kik szeretnének szentségekhez is járulni. Ebben a fontos háttérmunkában a kórház dolgozói is nagy segítséget nyújtanak. Donát atya személyes beszélgetéssel próbál kapcsolatot kialakítani a betegekkel és a haldoklókkal: érdeklődik, honnan jöttek, mivel foglalkoztak, mitől félnek vagy mire vágynak - ezekből bontakozik ki az a lelki táj, ahol a kísérés megvalósul. A Korányi három külön világot rejt: az aktív osztályokon gyógyulásra várók bizakodása, a szanatóriumi betegek elhúzódó reménye és a palliatív részleg csendje más-más jelenlétet kíván.

A Polcz Alaine nevét viselő hospice-osztály a kórház egy különleges szeglete, ahol a gyógyítás helyett az élet végső szakaszának kísérése és a méltóságteljes távozásra való felkészülés áll a középpontban. Itt, a végstádiumú daganatos betegek számára a testi gondoskodás mellett a lelki támogatás is kiemelkedő szerepet játszik. A kórházlelkész jelenléte sok beteg számára az utolsó lehetőséget jelenti arra, hogy megnyugtató beszélgetés keretében rendezze kapcsolatait a világgal, embertársaival és Istennel. Ez a közelség nem csupán a szavakban, hanem a szentségek által is megerősítést nyer, lehetővé téve a békés elengedést és a belső béke megtalálását.

Egy nyugodt és állandó kísérő, aki az élet végső szakaszát tele fűszerezi reménnyel és belső békével.

"A történelem során a ferences testvérek mindig elég rugalmasak voltak ahhoz, hogy az emberek segítségére siessenek változó ínségeikben. Így jutottak el az igazságosságért folytatott küzdelemhez és oda, hogy gondoskodjanak a hátrányos helyzetűekről és az elnyomottakról, valamint mindazokról, akikért egyedül ők vállalhattak felelősséget" - ez a Szent Ferenc-i attitűd hajtja Donát testvért is.

A palliatív osztály folyosóján sétálunk. Félelmeimből jóformán semmi nem igazolódik be. Igazán leszokhatnék már arról, hogy előre elképzelek dolgokat. Semmiféle viszolygást nem érzek. Valami mélységes, földöntúli nyugalom lengi be a tereket - hófehér falak, tisztaság, csend, fény. Befordulunk az első szobába, egy idős asszonyhoz jöttünk, aki izgatottan felül az ágyában. Beszélni nem tud, már nincs hangja, de lelkesen jelzi Donát atyának, mennyire örül neki. Imádkozunk; hárman együtt mondjuk el a Miatyánkot és az Üdvözlégyet. Közben arra gondolok, talán még sosem hallottam szebb imádságot, mint ezeket a némán megformált szavakat.

Gyakran előfordul, hogy a legértékesebb pillanatok nem a mély és elgondolkodtató beszélgetésekben rejlenek, hanem a csendes együttlétekben, ahol a szavak helyett a jelenlét beszél.

- Képzeld, Donát testvér - mondom, miközben lépéseink a következő szoba felé vezetnek. Egy újabb idős hölgy vár ránk, aki sajnos nem tud felülni, de a szavaival mégis képes megérinteni a lelket. Fájdalmairól mesél, ám a mosolya, ami arcán ragyog, melegséget sugároz. Miközben együtt imádkozunk, a tekintetem az ő arcán időzik, és egy pillanatra úgy érzem, mintha egy belső fény ragyogna rajta. Az áldás után, amikor kilépünk az ajtón, megosztom Donát atyával az élményt: milyen csodás látni ezt a hölgyet, aki a nehézségek ellenére is képes mosolyogni.

"Számos olyan élményem van, amelyekről nehéz szavakat találni. Akadnak persze mosolyt fakasztó pillanatok is, de vannak, amelyek egészen a hivatásom legmélyéig hatnak. Néha csak utólag jövök rá, hogy abban a pillanatban valami sokkal nagyobb zajlott, mint amit a szemem előtt láttam. Ilyenkor mindig azt érzem, hogy a Jóisten rendkívül közel állt hozzám. Egy alkalommal az egyik osztályban egy cigány asszony - akinek egyszerű volt a szókincse - megosztotta velem a klinikai halálélményét olyan kifejezésekkel, amelyeket korábban sosem használt: gyönyörű zöld mező, fehér ruhás lény, gyermekeivel való találkozás. Ahogyan mesélt, az arca is megváltozott. A látomás végén a következő szavakat hallotta: 'még vissza kell térned, dolgod van.' Ekkor kinyitotta a szemét, és visszatért az életbe" - idézi fel emlékét Donát atya.

Röviddel ezután belépünk a hospice-osztály talán legmeghittebb szegletébe, a kegyeleti szobába. Ez a kicsiny helyiség szinte titkos búvóhely, ahol a fény alig hatol be: csupán egy vékony fénysáv világítja meg a szemközti falat, annak is sejtelmes árnyékot adva. Középen egy egyszerű, ágyszerű ravatal áll, mögötte pedig egy polcon mécsesek, feszület és szenteltvíz sorakozik. Ez a látvány nem ijeszt meg, sőt, inkább nyugalmat áraszt. Itt hozzák először azokat, akik elindulnak az utolsó útra, hogy a hozzátartozók csendes intimitásban imádkozhassanak a szerettükért. "Ha valaki igazán felkészült, a világ egyre távolibbá válik számára, és a halál csupán egy átmeneti állapot lesz, nem pedig végső megálló" - mondja halkan Donát atya, szavai a szoba csendjében mélyen rezonálnak.

A hospice-szolgálat mindennapjai mindig különböznek egymástól, és nem ismerik a rutint. Minden egyes emberi történet sajátos, minden búcsú egyedi. A kórházlelkész jelenléte nem csupán a betegeket támogatja, hanem az orvosokat, ápolókat és a hozzátartozókat is megérinti. Donát testvér megjegyzi, hogy a családtagokkal való interakció gyakran nehezebb, mint a haldoklókkal való beszélgetés, hiszen a lelkiismeret-furdalás feszíti őket: vajon többet kellett volna tenniük szeretteikért, vajon jobban kellett volna figyelniük rájuk. Egy ilyen helyzetben Donát atya egyszerű, de mély jelentésű tanáccsal állt elő: "Szeresd az élőket!" Mert vannak dolgok, amelyeket el kell engednünk, de az élők iránt még mindig felelősséget vállalunk.

A hospice-osztályon a visszaemlékezés, az elengedés és a megbékélés játssza a központi szerepet. Harminc nap – ez az időkeret, amely alatt lehetőség nyílik a félelmek feloldására, a belső béke megtalálására és a családtagokkal való búcsúzásra. Vannak, akik úgy érzik, hogy nélkülözhetetlen részei voltak a világnak; és vannak, akik már megtették a búcsú lépéseit, csendesen várva a végső pillanatra.

„Egy szentség kiszolgáltatására vagy éppen egy bűnbánati gyónásra készülünk” – így fogalmaz Donát atya, miközben a közösség tagjaira tekint.

Adódik néha egy olyan különleges pillanat, amikor a beteg ágyánál egyaránt ott áll az orvos és a pap. Donát testvér megfogalmazása szerint ez a helyzet rendkívül megrendítő. Egyik oldalon a harcos, aki mindent elkövetett az élet megmentéséért, míg a másikon a lelki vezető, aki a nyugodt távozásért fohászkodik. Ez a kettősség, ez a harmónia sokak számára megnyugtató érzést nyújt.

A halál pillanata gyakran kiszámíthatatlan. Sokszor csupán néhány perc választ el minket a földi léttől az örökkévalóság kapujától. "Ezekben a pillanatokban való jelenlét számomra egyfajta kegyelem. Nem az eltűnést érzékelem, hanem abban segítek, hogy átjussanak a másik oldalra. Mindig ott motoszkál bennem a tudat, hogy a Jóistenhez vezetem az érintettet."

- Egy eltérő hangulat, mint amit a kórházakban megszokhattunk. A csend itt nem üres, hanem tele van végtelen nyugalommal, ami lassan rám is átterjed: egyfajta transzcendens béke. Még a leghevesebb életű emberek is elcsendesednek ebben az atmoszférában, én pedig minden érzékemmel igyekszem a jelenben lenni. Ilyenkor egy különös összhang alakul ki; olyan, mint amikor egy házasságban kimondják az igent – ez is egy újabb igen, arra, hogy "itt vagyok veled az utolsó úton."

Donát atya minden szerda délután három órakor tart szentmisét a Korányi-kórház kápolnájában. A légkör családias, mindössze heten vagyunk a letisztult, felszentelt térben. A nyersfa oltár és a hajlított fűzfavesszővel díszített feszület a falon teremtik meg a szent hely atmoszféráját. A résztvevők Leó pápáért imádkoznak, és az átváltoztatás ceremóniája mindössze néhány lépésnyire zajlik tőlünk. Emlékeim között keresgélek, és felidézem, hogy legutóbb talán akkor élhettem át ennyire közel ezt a szent pillanatot, amikor általános iskolás koromban Kandi atyánál ministráltunk. Egy pillanatra megállok, és eltöprengek azon, milyen furcsa, hogy ezen a délutánon a szentostyában megjelenő test és a földi létből távozó test valósága ennyire közel kerül egymáshoz.

Donát atya szavai szerint a remény témájáról beszélni napjainkban merész vállalkozás. Mesél egy nemrégiben zajlott zarándoklatról, ahol idős betegekkel együtt indultak el Péliföldszentkeresztre. A résztvevők számára ez az út nem csupán fizikai kihívás volt, hanem szellemi emelkedés is: valóban a "remény zarándokaivá" váltak, ahogyan azt a 2025-ös szentév mottója is sugallja. Volt közöttük, aki tolókocsira kényszerült, mások botra támaszkodva vagy sántítva haladtak előre. Bár a külvilág talán nevetségesnek találta ezt a kis csapatot, ők magukban zarándokok voltak: nem a földi megoldásokban keresték a vigaszt, hanem Szent Pál szavaira támaszkodtak: "Tudjuk ugyanis, ha földi sátrunk leomlik, Istentől kapunk lakást: örök otthont a mennyben."

Lefelé haladva még egy különleges látogatást teszünk, hiszen egy hétéves korától vastüdőre szoruló beteghez érkezünk. Eddig sosem volt alkalmam találkozni hasonló sorsú emberrel, ami még inkább fokozza a kíváncsiságomat. A látogatás során hihetetlenül jó hangulat uralkodik, Marika néni derűs személyisége és gyermeki csibészsége olyan energiát sugároz, hogy folyamatosan mosolyt csal az arcunkra. A gép halk zümmögése mellett együtt mondunk el egy tized rózsafüzért, amely Jézus feltámadásáról szól – igazán méltó módon a naphoz. A szentáldozás után némi "szent pletyka" következik – ez a kifejezés tréfásan terjedt el közöttünk –, majd elindulunk vissza Pasarétre.

Donát testvér egykori magisztere, Zatykó László atya úgy tartotta: egy pap életében teljesen mindegy, milyen végzettsége van, a gyerekekkel való foglalkozás a PhD, az idősek és betegek szolgálata pedig az akadémiai szint. "Te szerencsés vagy, mert mind a kettővel egy időben foglalkozol" - mondta tanítványának, akinek a plébániai lelkipásztorkodásban a felnőttcsoportok vezetése mellett kiemelt feladata az óvodásokkal való rendszeres foglalkozás is.

A szolgálat befelé fordulással kezdődik, és hálaadással teljesedik be. Donát atya elárulja: van egyfajta sajátos "lelki bemosakodás", ami megelőzi a kórházlelkészi tevékenységet. Minden alkalommal imádságban készül fel, miközben magához veszi az oltáriszentséget. Tudja, hogy Krisztust viszi el a betegekhez, ám ez korántsem olyan egyszerű feladat, mint amilyennek elsőre tűnhet. Hiszen amikor az autóban vagy a buszon ül, magánál hordozza Jézust, de közben az utca zaja, az emberek türelmetlensége vagy lökdösődése nem szűnik meg. Ilyenkor igyekszik mindent kizárni; a lift, a kórházi folyosók és a kórtermek egyfajta belső térképként élnek benne, ami megkönnyíti, hogy célirányosan, a lehető legrövidebb úton juttassa el a szentostyát a rá vágyóknak.

A szolgálatból való visszatérését követően Donát testvér azonnal a kápolnába indul, ahol minden egyes alkalommal köszönetet mond a betegekért, az aznap gyónókért, valamint a Szentlélek ajándékaként kapott bölcsességért. Ezen kívül háláját fejezi ki a ferences közösség iránt is, amely mindig biztos támaszként áll mellette.