"Most búcsút intek neked..." Hihetetlen bátorságra volt szükségem, hogy ezt a szót kiejtsem, pedig a szívem mélyén még mindig nagyon szeretlek.

Hetek óta minden hajnalban ugyanarra az álomra ébredtem. Ma már tudom...

Léna már régóta ugyanabba az álomba merült, amely mindig ugyanott kezdődött. A köd borította tájban egy varázslatos tó partján találta magát. A víz felszíne olyan sima volt, akár az üveg, nem zavarta meg semmi – mintha az idő is megállt volna. Az ég halványkék fénye lágyan áradt szét, miközben a fák csupasz ágainak susogása titkokat suttogott a szélnek. Minden alkalommal mezítláb élvezte a nedves talaj hűvös érintését, ahogy a föld érintette a bőrét.

Ez az álom gyerekkora óta kísérte, mint egy titkos barát, aki időről időre visszatért, mintha valamilyen üzenetet szeretett volna átadni. Az évek során mindent megpróbált, hogy elfelejtse, elhesegetje, vagy éppen racionális magyarázatot találjon neki. A pszichológia világát megidézve úgy gondolta, talán egy régi emlék lenyomata rejtőzik mögötte, vagy esetleg elfojtott érzelmek szőtte szövevény. De egyik magyarázat sem illett igazán a látomásra. Ez a különös élmény nem volt ijesztő; inkább egyfajta mélységes békességet hozott magával, ugyanakkor mindig ott maradt utána egy furcsa hiányérzet, mintha valami fontosat nem sikerült volna megértenie, amikor felébredt.

Egy varázslatos tavaszi estén, amikor a nap lenyugvó fénye aranyszőnyegként terült el az égen, ő óvatosan kinyitotta az ablakot, hogy a friss levegő lágy simogatása megnyugtassa zaklatott elméjét. Ekkor hirtelen eszébe jutott egy spirituális tanácsadó, akinek a nevét évekkel ezelőtt említették neki, mintha egy titkos kulcs lett volna a lelkének zárjában. Valami mélyről jövő érzés azt súgta, hogy most elérkezett a pillanat. Határozott léptekkel indult el a nőhöz, hogy megossza vele legbelsőbb álmait és félelmeit, remélve, hogy válaszokat talál a lelke útvesztőjében.

A tanácsadó arca hirtelen felderült, és egy barátságos mosollyal fogadta a helyzetet.

- Amit álmodsz, az nem csupán álom - suttogta, szemeiben titkok fénye csillogott. - Az valójában egy emlék, ami mélyen a lelkedben rejtőzik.

Léna értetlenül bámult a nőre, aki azonban nem hagyta magát megzavarni, és folytatta:

Néha a lélek olyan mélyen sóvárog egy befejezetlen meséhez, hogy szüntelenül újra és újra megidézi az álmodót. Az a tó, amelyet szemlélsz, a Lélek tava, ahol a víz sima felszíne a tudatalatti titkait tükrözi. A nő, akit látsz... az nem más, mint te magad. Egy másik időszakból, egy eltérő életből érkezett.

Léna megdöbbenve hallgatta a tanácsadó szavait. Az ajánlás, hogy merüljön el a meditációban az álom világába, szokatlannak tűnt számára. A szakember azt tanácsolta, hogy mielőtt álomra hajtaná a fejét, szólítson meg az álmait, kérdezze meg tőlük, mit szeretnének közölni vele. Ez a gondolat izgalmat és egyben szorongást is keltett benne.

"Mi a különleges üzeneted számomra?"

Aznap éjjel újra megjelent az álom. De most a tó felszíne megrebbent, s a nő a túlparton előre lépett egyet. Hangja lágy és tiszta volt, betöltötte az álombéli teret:

- Rád vártam. Most már eljött az idő, hogy készen állj.

A víz lassan simogatóan terült el közöttük, és Léna úgy lépett a felszínére, mintha az őt védő, szinte légies híd lenne. Minden lépésével a fényes vízfelszín tükre alatt mintha múltbéli életek titkos súlya emelkedett volna fel, hogy támogassa őt. Amikor végre átlépett a másik partra, a nő egy finom mozdulattal a szívére tapintott, és abban a pillanatban, mint egy álomképen, megélte egy régi élet emlékét – a szenvedélyt, a fájdalmat, és azt az ígéretet, amelyet sosem tudott beteljesíteni. Most már világosan látta: azért tért vissza a tóhoz, hogy végre lezárja azt a lelki terhet, amely régóta ott lapult benne.

Egy szép férfi feküdt ott, sötét haja ráhullott a homlokára. A szemét alig tudta nyitva tartani, és kapkodta a levegőt. Fehér ingén vérfolt. Léna megértette, hogy lelőtték. A távolból még mindig puskadörgés hallatszott. Léna nem félt. Csak a férfit féltette.

- Most elengedlek - súgta Léna a férfi fülébe. - De találkozunk még.

A férfi halkan kiengedte az utolsó leheletét, mintha az életét egy lágy szellő vitte volna magával. Utolsó erejével még megszorította Léna kezét, egy utolsó, gyengéd érintés, ami mindent elmondott. Aztán, mint egy levél, amelyet fúj a szél, lecsúszott róla. Feje lassan lehanyatlott, és az arcát egyfajta békesség ölelte körül, mintha az élet viszontagságai végre elengedhették volna.

Léna reggel fáradtan nyitotta ki a szemét, de a szívében nem szomorúság, hanem mély hála vibrált. Az álom, amely egykor elragadta őt, most már nem tért vissza. De érezte, hogy hamarosan megérkezik az a férfi, aki magas, sötét hajú és határozottan erős. Emlékezett arra a régi pillanatra, amikor a tó partján, a víz csillogása mellett megfogadták egymásnak, hogy örökre összetartoznak.