Miért ne szárnyaljak? - Beszélgetés a 80 éves Alexa Károllyal Az élet nem csupán az évek számáról szól, hanem arról is, hogy hogyan éljük meg azokat. Alexa Károly, a most 80 éves úriember, aki tele van élettel és bölcsességgel, e szavakkal hívott minket

A cikk emailben való megosztásához kérjük, kattintson ide, vagy másolja ki ezt a linket, és küldje el: https://demokrata.hu/magyarorszag/miert-ne-szarnyaljak-1017249/

- Amikor interjúra készülök, sok mindenbe beleolvasok, belekapok az interjúalannyal kapcsolatban, ami aztán újabb és újabb asszociációkat, utalásokat, kérdéseket hoz elő. Valahogy ez jutott eszembe az írásairól is. Ahogy közbeiktat, visszaidéz, hirtelen másra asszociál, elmélázik az olvasóval együtt, betold, hozzáfűz valamit a szöveghez. Tudatosan alakította ki ezt az egyedi stílust?

Mindig is aktívan részt vettem a szakmai életemben: egyetemi tanárként dolgoztam, rendszeresen írtam kritikákat és tanulmányokat különböző újságoknak, sőt, a politikai világba is belekóstoltam. Mindegyik területnek megvolt a sajátos stílusa, amelyhez alkalmazkodnom kellett. Ahogy azonban telt az idő, egyre inkább felszabadultam a saját emlékeim fogságából is, és függetlenné váltam mindentől. Nincs felettesem, semmilyen elvárás nem nehezedik rám – nem várok el semmit, és persze nem is kapok, megjegyzem, legutóbbi könyvemet is saját költségemből adtam ki. Ez a helyzet azt eredményezte, hogy a stiláris szabadság mellett egy sajátos önfegyelmet is ki kellett alakítanom. Mert egy nyolcvanéves ember, mint amilyennek most mondhatom magam, hajlamos lehet a gátlástalan mesélésre és a zavaros szóáradatokra.

- Nem is ír összevissza, mert a sajátos stílusban is pontosan kirajzolódik a mély tárgyi és elméleti tudás.

Köszönöm, ha így gondolja. Megpróbáltam a mesélési vágyamat, amely az idősebb korosztály sajátja, harmonizálni a pontossággal, és tudatosan olyan szöveget alkotni, amely magába foglalja a közérzet által kínált élményeket és igazságokat. Amikor írok, egyaránt tudatosan és öntudatlanul gyűjtöm össze mindazt, amit a nyolcvan évnyi tapasztalat és olvasmányok halmoztak fel bennem. Így születnek az amorf, műfajilag nehezen besorolható írások, melyek életrajzi töredékekből, kultúrtörténeti adatokból, tájleírásokból, esszékből és értekezésekből állnak össze. Remélem, hogy ezek a szövegek, különösen a kedvezőbb pillanatokban, legalább néhány oldalon keresztül, érvényes és egyedi mondanivalót hordoznak. Egyre inkább érzem - és erről gyakran diskurálok a barátaimmal is -, hogy az emberi élet 70-80 éve arra kötelez, hogy meséljük el mindazt, amit el tudunk mondani. Még a legapróbb gyermekkori emlékeknek is, akár az ötvenes évek hajnaláról, komoly történelmi jelentősége lehet. Korosztályunk, például Kulin Ferenc, Ambrus Lajos vagy Szörényi László, azon munkálkodik, hogy különböző formákban, akár emlékiratokban, alkalmi szövegekben, elmondja, ami történt. Régi kedvencem, Mándy Iván A locsolókocsi című regénye, a Józsefvárosban játszódik, ahol én is felnőttem. Számomra ez a könyv a tökéletes regény; úgy érzem, semmit sem lehet hozzátenni vagy elvenni belőle. Elgondolkodtam, vajon léteznek-e még ilyen „tökéletes” regények - mint a Tom Sawyer kalandjai, az Ivan Iljics halála, A pacsirta, Az öreg halász és a tenger, vagy a Halál Velencében? Ezeknek az „egyesítésével” újra kialakult egy különös, kaotikus szöveg, ami talán nemsokára napvilágot lát. Tudom, hogy nem mindenki számára épelméjű dolog, és szakmai szempontból is megkérdőjelezhető, de talán mégis van benne valami értékes. Miért ne szárnyalhatnánk? Hiszen végső soron senkinek nem tartozom elszámolással.

A szakszerűség, amiről beszél, valóban sok tudományág varázsszava, beleértve az irodalom- és művelődéstörténetet is. Elénk idézheti a szürke, monoton embereket, akik unalmas, "tudományos" szövegeiket gyártják, melyeket a legtöbben elkerülnek. Ugyanakkor éppen Szörényi László írásai, valamint az ön munkái éppen az unalom ellenkezőjét képviselik; tele vannak élettel és izgalommal.

Szörényi Lacival egy évfolyamba jártunk, és valóban, ő egy igazán különleges figura. Nemrégiben a születésnapom alkalmából több időt töltöttünk együtt, ahol jókedvűen beszélgettünk, és felidéztük a régi emlékeket. Akkoriban, amikor még nem létezett az internet, a tudományos munka egészen más kihívásokkal járt. Minden egyes információt, amit a szakmánkról tudni akartunk, alapos kutatással kellett megszereznünk. Még a legegyszerűbb cikkekhez is végig kellett járnunk a szakirodalom labirintusát, a bibliográfiáktól kezdve a kéziratokig. Nem volt helye a felületes megközelítéseknek – a szakmai utat alaposan be kellett járni. Én viszont viszonylag korán elkalandoztam a sajtó és más területek felé, és ahogy a beszélgetés folyt, igyekeztem formálni a saját stílusomat.

Radstadtban, az osztrák hegyek ölelésében született. Vajon ő is átélte a menekülés kényszerét, mint annyian abban a nehéz időszakban?

Apám katonatiszt volt, a komáromi lovasezred felderítője. A Don-kanyarnál harcolt, és bár sosem beszélt róla, kiderült, hogy a Keleti Arcvonal Bajtársi Szövetség tagja lett – büszkén vallom ezt. Olyan harcosok tartoztak ehhez a csapathoz, akik a front mögött, partizánmódszerekkel küzdöttek az oroszok ellen. A keresztapám a szövetség parancsnoka volt. Apámnak sikerült amerikai fogságba kerülnie, míg anyám fiatal lányként, a nagy hasával és a többi katonafeleséggel együtt keresett rá a férjére a háború borzalmaiban. Így jutottak el Radstadtba, ahol a sorsuk újra fonódott.

- A - gondolom - elég nehéz gyerekkor után mégis egyetemre ment, majd huszonévesként a Kortársnál igazi idolokkal találkozhatott. Milyen emlékeket őriz erről az időszakról?

Mennyire lenyűgöző volt számomra, hogy olyan írók és költők műveivel dolgozhattam, akiket korábban csak könyvek lapjain ismertem meg. Huszonévesen olyan "ügyfeleim" voltak, mint Illyés Gyula, Weöres Sándor és Pilinszky János. Eleinte remegtem, mint a nyárfalevél, de hamarosan belemerültem a folyamatba. A kapcsolatunk egyre inkább elmélyült ezekkel a kiválóságokkal... Emlékszem, milyen izgalmas diskurzusok zajlottak Déri Tibor füredi kertjében. Akkoriban az irodalomnak olyan hatalmas társadalmi és politikai súlya volt, hogy ma már elképzelhetetlen. Az emberek olvastak – a jelentős írók könyvei számos példányban keltek el. A mi osztályunk, amely nem éppen a "mintagimnázium" címét viselte, a hatvanas évek során szinte minden tagja felfedezte a Kortársat, a Nagyvilágot és az Új Írást. Akármi is történt később. Ez a generáció, még ha nem is folytatta tanulmányait egyetemen, és nem is választott bölcsészpályát, széleskörű irodalmi műveltséggel rendelkezett.

- Ma már korántsem így áll a helyzet.

Engedd meg, hogy egy sajátos nézőpontból közelítsem meg a témát: a kommunista időszak, különösen az utolsó két évtized, talán nem volt annyira kegyetlen az irodalmi alkotók számára, mint ahogyan azt sokan manapság hajlamosak állítani. Lehet, hogy azt gondolják, nosztalgiával tekintek vissza a kommunista időkre...

- ...szó szerint feljegyeztem magamnak egy kérdés formájában, mintha nosztalgiával tekintene vissza arra az időszakra...

- Egy túrót sírom vissza, eleget kínlódtunk velük! Azt az állítást viszont vállalom - és többször le is írtam -, hogy irodalmi-kulturális szempontból nincs jobb korszak, mint egy diktatúra végső, halódó időszaka. Tényleg létezett cenzúra és öncenzúra, de azért ez egyáltalán nem volt mindent átható, pláne nem a nyolcvanas években. Mi is jó párszor mentünk raportra Aczél Györgyhöz, hosszan mesélhetném a kellemetlen vagy éppen vicces történeteket. De végül is ami fontos volt, így vagy úgy, előbb vagy utóbb megjelenhetett, legalább és utóbb szamizdatban vagy külföldön. Amikor a rendszerváltozás elkezdődött, a kilencvenes évek elején nem kerültek elő a fiókból tömegével remekművek, olyanok, amelyeket nem mertek korábban kiadni. Nem voltak köztünk olyanok, akik a börtönben is önnön vérükkel írták volna soha ki nem adandó eposzaikat. A Mozgó Világnál a nyolcvanas években mind több ponton kaptunk bele a tabukba. Ott az én korosztályom vitte a hangot: Kulin Ferenc, Szörényi László, Czakó Gábor és számosan mások. Volt például egy elv, hogy tilos emigrációban lévő szerzőt publikálni. Ha egy akár mégoly "ártatlan" írótól, mint Ferdinandy György, valamit le akartunk közölni, be kellett jelenteni. Mi meg nem jelentettük be, egyszerűen megjelent az írás. Az elején morogtak miatta, aztán már azt sem.

- Az ötvenhatos események hosszú időn át tabunak számítottak.

- '56-ról nem lehetett beszélni, azt komolyan tiltották. De azért ez is megváltozott a harmincadik évforduló, vagyis 1986 táján. Akkor olyan ereje volt az emigrációs nyomásnak Magyarországon, hogy az elvtársak sem nagyon mertek már pofázni az ilyen-olyan emlékidézések kapcsán. Akkor kezdett megerősödni a köztudatban, hogy eltelt harminc év, és a temetőkben ott vannak a megváltatlan, tehát felszámolandó parcellák. Kimentem akkor jómagam is a Kerepesi temetőbe. Elmondhatatlan látvány volt: szétburjánzott vadnövények, folyondár mindenfelé, ahol '56-os elesettek sírjai voltak. A halotti dátum mindenhol 1956, a születési év pedig a harmincas évek, a negyvenes évek eleje. Csupa fiatal, csupa gyerek. Előbb haltak meg, mint hogy házasságot kötöttek volna, nem volt feleségük, családjuk, a szüleik akkortájt halhattak meg, senki nem emlékezett rájuk. Ez drámai élmény volt, nem lehetett nem érzékelni.

- Nyilvánvaló volt, hogy az ő sorsa a politikai pályán teljesedik ki?

Mondhatni, az ajtón át robbantam be, mintha valami mese világa helyett a valóság sűrűjébe csöppentem volna. Nyomás nehezedett rám, szervezni kellett a pártot, és ekkor jött el Lakitelek pillanata. A történések sodrásában gyakran csak sodródtam, nem kerestem magamnak szerepeket. Így volt ez a Magyar Távirati Irodánál is. Antall József kabinetfőnöke keresett meg, hogy vállalnám-e a feladatot. Igent mondtam, és ezzel én lettem az, aki aláírta a miniszterelnök utolsó kinevezését. Óriási kihívás állt előttem, hiszen az MTI egy hatalmas intézmény volt, több mint 1300 munkatárssal, a régi rezsim politikai-ideológiai-kommunikációs központjaként működött. A legszélsőségesebb liberálisokkal és a legfanatikusabb sztálinistákkal kellett megküzdenem, és talán nem mindenki tudja, hogy nem sokkal korábban még Kádár János felesége irányította a személyzeti osztályt. Én pedig mint egy "ejtőernyős" érkeztem, egy jobboldali Antall-huszárként, akit antiszemitának is bélyegeztek. Dermesztő volt az érzés, hogy egyedül álltam a vihar közepén. Utáltak, mint a pestisest – ezt nem lehet szebben megfogalmazni.

- Hogyhogy nem küldték el Horn Gyuláék 1994-ben?

Ezt a helyzetet senki sem tudta igazán megérteni. Amikor a kommunisták visszatértek, lecsaptak a liberális "ellenfeleikre", és azonnal kirúgtak mindenkit, aki az útjukba került, még a portást is kíméletlenül eltávolították. Horn Gyuláról korábban igen éles, kritikus megjegyzéseket tettem politikai írásaimban. Emlékszem, a kormányalakítás után egy fogadáson hárman álltunk ott a régi ismerősök közül: Pintér Sándor rendőrkapitány, Gallov Rezső sportvezető, és én. Kölcsönösen néztünk egymásra, mintha attól féltünk volna, hogy valami titkot árultunk el. Horn azt mondta nekem, hogy nyugodtan folytassam a munkámat. Utólag úgy értelmezem, hogy vele még lehetett diskurálni. Sőt, valóban beszélgetni. Még érződött bennük egyfajta tisztelet a tudás és a műveltség iránt. Be kell vallanom, hogy ironikus, de mégis szívélyes kapcsolat alakult ki közöttünk Hornnal. Nem tudom, vajon visszavonják-e a 2010 utáni kitüntetéseimet, ha elmondom, hogy a szauna után, kettesben a hajdani pufajkás miniszterelnökkel arról diskuráltunk, hogy mit is igyunk, whiskyt vagy vegyes gyümölcslevet... Ettől még én nem lettem áruló, és ő sem vált jobboldalivá.

- Mi történt két évvel később?

A hároméves megbízatásom egyszerűen véget ért. De szeretnék megosztani egy érthetetlen élményt is. 1993-ban, amikor kineveztek, éppen a leghevesebb médiaháború zajlott. Göncz Árpád folyamatosan visszautasította Antall József jelöltjeit, akik a tévé és a rádió élére kerültek. Én azonban valahogy kimaradtam ebből a harcból. Amikor átvettük a kinevezési okmányomat, meg is kérdeztem tőle, miért van ez így - hiszen évek óta ismertem őt az Írószövetségből, és még a Nagy László emlékházban is töltöttünk együtt időt. Akkor már túl voltak sok nehézségen, míg Antallnak már csak néhány hete maradt. Az akkoriban Antallra nehezedő nyomás, ahogy Göncz "Árpi bácsi" SZDSZ-es ügynökként lelepleződött, rendkívül megviselte. Úgy érzem, hogy Gönczöt is valami belső vívódás keríthette hatalmába, talán a lelkiismerete kezdett el szólni hozzá.

- Legutolsó kötete beszédes címmel jelent meg: "Ithakám partját elértem... lekötöm hajómat". Ez két Berzsenyi-versből vett részlet. Az első, az Életfilozófia című vers két sora úgy szól: "Ithakám partját elértem, / S ah, hazámra nem ismértem!" Ön sem ismer már rá?

- Harminc éve én is abban a faluban, Egyházashetyén vettem házat, ahol Berzsenyi született. Sok izgalmas ember fordul meg itt, falumbéli Ambrus Lajos barátom is. Berzsenyi mondata nagyon mély nemzetpolitikai allegória. Engem megfog a nemzetről való beszédnek ez a fajta méltósága, keménysége az ő végtelenül szubjektív költői világában. Ez nem program volt nála, egyszerűen a zsigereiből jött. A magyarokhoz című versében azt írja: "Mi a magyar most? - Rút sybaríta váz." Május első szombatján a hagyományos Berzsenyi-ünnepségünkön idén éppen erről beszéltem: mit látna Berzsenyi, ha előrenézne, ebbe a korba, ahol már rég nem az a fő problémánk, hogy elpuhultunk... Hanem az, hogy a totális-globális fenyegetettség közepette miféle elképesztő össznemzeti gyűlöletvilágban kényszerülünk élni máról holnapra, nyomát sem észlelve valamiféle nemzeti minimumnak.

Talán éppen ezért idézi fel olyan nosztalgikusan a hetvenes-nyolcvanas éveket, amikor Csurka, Esterházy és a többiek még együtt alkottak. Olyan időszak volt ez, amely egészen más atmoszférát árasztott magából?

A Hitel főszerkesztő-helyettese voltam a rendszerváltozás izgalmas időszakában. 1988 első fele a remény és derű időszaka volt. Szinte mindenki jelen volt, aki számított a kulturális életben. Csak egy-két nevet tudok említeni, akikről nem mondhatom el, hogy írtak volna a Hitelbe ebben az időszakban – olyanok, mint Esterházy, Tamás Gáspár Miklós, Csurka, Mészöly, Csoóri... Az 1989-es négyigenes népszavazás jelentette az első valódi törést a rendszerben. Ezt követően a kormányzati elitből kirekesztett liberálisok olyan drámai lépéseket tettek, amelyek súlyosan érintették a nemzetet. 1990-ben pedig a Csoóri-féle Nappali hold mellett kitört egy elképesztő vitahalom. A taxisztrájk is megmozgatta a társadalmat. Az MDF, mint vezető kormányerő, számos belső konfliktussal küzdött, és ezek a szakadások csak egyre mélyültek. A két oldal közötti párbeszéd gyakorlatilag megszűnt, brutális módon. Néha visszanézek a régi fényképekre, és látom, hogy például nemrég elhunyt feleségem nagybörzsönyi házának kertjében micsoda focimeccseket játszottunk Esterházyval, Krasznahorkaival, Ablonczy Lacival, Kuruczcal, Czakóval, Szabadossal és Kulinnal... Az évek során a dolgok széthullottak, és úgy érzem, hogy az összerakásuk mára lehetetlenné vált.

A kilencvenes évek és a korai kétezres évek időszakában szinte lehetetlennek tűnt, hogy jobboldali, nemzeti érzelmű írók vagy művészek komolyabb elismeréshez jussanak, vagy hogy megjelenjenek bizonyos kulturális fórumokon. Ezzel szemben a 2010 utáni kormányzás évei egyfajta nyitottságot hoztak, legalábbis a látszat szintjén. Ugyanakkor a jobboldali táborban sokan jogosan kérdezik, hogy miért kellene integrálni a liberálisokat, hiszen ők maguk nem mutatnak hajlandóságot a kölcsönös befogadásra. A liberális oldalon pedig belső viták zajlanak, ahol egymást érik a kritikák, különösen amikor valaki kitüntetést vagy ösztöndíjat kap, és ezzel a "diktatúra" támogatását is elfogadja. Ön mit gondol erről a helyzetről?

Amikor a Fidesz 2010-ben hatalomra került, az első időszakban úgy tűnt, mintha a méltányosság jegyében igyekeztek volna jóvátenni a korábbi évek igazságtalanságait. Számos olyan személy, aki a korábbi kormányzat alatt nem részesült elismerésben, most Kossuth-díjat vagy más kitüntetést kapott. Ezzel sok ember elégedetlenségét próbálták enyhíteni. Azonban az utóbbi években, úgy tűnik, valami megváltozott. Demeter Szilárd kinevezésekor próbálkozott az irodalmi élet két táborának összekötésével, és a Térey-ösztöndíj bevezetése valóban figyelemre méltó lépésnek bizonyult, hiszen jelentős anyagi támogatást nyújtott a művészi tevékenységhez. Ugyanakkor fontos, hogy a támogatottak teljesítsék ígéreteiket, és ne csupán a pénz elköltésére összpontosítsanak. A Nemzeti Kulturális Alapban eltöltött idő alatt tapasztaltam, hogy a liberális alkotók éppen annyi támogatást kaptak, mint a jobboldaliak, így panaszra nem volt okuk - mégis, a siránkozás folyamatos. A közvélemény nem mindig veszi észre, hogy a Digitális Irodalmi Akadémia tagjai között erős liberális túlsúly van, és sokan havi félmillió forintot kapnak, mintha nem lenne mögötte megfelelő teljesítmény. Eközben a rendszer kritikája folyamatosan elhangzik, mintha elnyomó diktatúra uralkodna. A jobboldali dilettantizmus is széles teret kapott, és ezt a jelenséget érdemes lenne alaposabban megvizsgálni. A Magyar Művészeti Akadémia körüli klikkesedés olykor zavaró, hiszen olyan személyek kerülnek előtérbe, akiknek tevékenysége néha már kifejezetten aggasztó. Ez nemcsak a művészeti életben, hanem a politikai színtéren is kontraproduktív hatásokat gyakorol. Végezetül, mindig izgalommal várom március 15-ét, hiszen ilyenkor kiderül, ki kapja a következő Kossuth-díjat. Ám sokszor csak a fejemet fogom, hogy... Jaj, micsoda döntések születnek!

- Nyolcvanévesen is világosan látszik, hogy mennyire foglalkoztatják a társadalmi események és a közélet kihívásai.

- Ezen a héten búcsúztam el az Életünk című folyóirattól, amelyet több mint húsz évig vezettem főszerkesztőként. Legyen stílusa az embernek, mondtam: nyolcvanéves lettem, ne szöszögjek vén nyálcsorgatóként mások kézirataival. Most itt vagyok, mint a szedett fa, ahogy mondták régen a parasztok. A politikai nézeteimmel sem terhelem a nyilvánosságot, legfeljebb ha egy-egy baráti felkérés megtalál. Jó pár éve nem írok publicisztikát, ezen a terepen is abbahagytam a politizálást. Úgy látom, 2010 után beállt egyfajta Tisza Kálmán-i, Bethlen István-i állapot, mutatis mutandis, a dolgok nagyjából jó irányba mennek, konszolidálta az ország állapotát a Fidesz-kormány. Derűs világ köszöntött ránk a 2010-es években a Gyurcsány-féle mocsok után. Rugdossam tovább a kommunistákat? De ma is ha megkérdeznek a televízióban vagy most a Demokratában, akkor elküldöm őket melegebb éghajlatra, nem puhultam el lelkileg. Ám most valami egészen új idő és kihívástömeg érte el Magyarországot.

- A kommunisták eltűntek, Gyurcsány is visszavonult. Mi jön utánuk?

A jelenlegi helyzet olyan problémákat vet fel, amelyek pár éve Lengyelországban is megjelentek, amikor az utolsó kommunista képviselőt is eltávolították a parlamentből. Csak két jobboldali párt maradt, de ezek között olyan mértékű gyűlölet feszül, hogy a Föld még nem látott hasonlót. Most valahol itt tartunk mi is, és úgy tűnik, a választások kétesélyessé válnak. Tényleg elviselhetetlen, amit a Fidesz egyes képviselői művelnek. Hol van az a nemzeti burzsoázia, amely a politika által kapott lendület révén emelkedett fel? És a jelenlegi, rendkívül nehéz külpolitikai helyzetben vajon lehet-e keményen fellépni belpolitikai téren? Hol van a V4? Nincs mellettünk senki, aki fontos kérdésekben velünk szavazna. Miért vesztegetem az időmet hat-hét órán át a fővárosi lakásom és szombathelyi munkahelyem között? Vannak problémák, és ezeket könnyű kihasználni, még ha nem is feltétlenül korrekt módon. Ami a Fidesz utáni időszakot illeti, ha egyáltalán eljön, azt nehéz előre megjósolni. A káosz közeleg – ezt mondják a környezetemben olyanok, akik nem a jelenlegi rezsimet támogatják. De mint "öregdiák", aki valaha történelemből diplomázott, szeretnék emlékeztetni egy régi orosz történetre, az Ál-Dmitrij esetére az 1600-as évek elejéről. Ő a semmiből érkezett, és a kétségbeesett, csodát váró nép ültette a cári trónra. Ám alig egy évnyi uralkodás és példátlan tettek után, megérdemelt pusztulása után zűrzavart hagyott maga után, valamint a hírt, hogy nem is volt igazi pravoszláv orosz... Hanem valahonnan érkezett.