Lutter Imre legújabb verseskötete igazi kincsként ragyoghat a házaspárok éjjeli szekrényén, elengedhetetlen olvasmányként a közös pillanatokhoz.

A saját versek előadása sok szempontból más élményt nyújt, mint mások műveinek tolmácsolása. Az ember saját szavai, gondolatai és érzései általában mélyebb személyes kötődést jelentenek, ami néha megkönnyíti az előadást. Ugyanakkor a saját alkotásaink mindig magukkal hordozzák a kétségeinket is, hiszen félhetünk attól, hogy mások hogyan ítélik meg azokat. Mások verseinek mondása pedig lehet, hogy könnyebb, hiszen már bizonyítottak, és az előadó nem érzi annyira a nyomást. Így tehát a válasz attól függ, hogy az ember mennyire bízik saját kifejezésében és mennyire tudja elengedni a mások véleményét.

- Nehezebb, mert más - klasszikus vagy kortárs - költők verseit tolmácsolva, az azokban a költeményekben megjelenő érzéseket a saját szűrőmön keresztül az én élményeimhez, emlékeimhez, tapasztalataimhoz tudom igazítani. Míg azok a versek, amiket én írok, eleve belőlem születnek, tehát ezzel nem tudok játszani. Amikor megírom, akkor van bennem egy olyan érzelmi és értelmi állapot, ami arra predesztinál, hogy kiírjam magamból, de amikor el kell mondani, az már egy másik létállapot. A kettőt nehéz összeegyeztetni.

A vers, mint a líra egyik legbensőségesebb megnyilvánulási formája, mély érzelmeket és személyes élményeket közvetít. Magyarországon a versmondásnak évtizedes hagyománya van, amely nem csupán az egyéni kifejezés eszköze, hanem közösségi élményt is teremt. A versmondás során a szavak életre kelnek, és a versmondók által megélt érzések és gondolatok egyesítik a hallgatóságot. Így a vers nem csupán egy művészi alkotás, hanem közérthető üzenet is, amely képes közösségi élményeket, beszélgetéseket és kapcsolódásokat generálni. Az egyéni hangzás mellett a közönség által átélt élmény gazdagítja a verset, és új dimenziókat ad a líra világának.

Azt hiszem, hogy valóban így van. Van egy gyönyörű verssor, amire emlékszem, Illyés Gyulától: "Dörmögj, testvér, egy sor Petőfit, / köréd varázskör teremtődik." A versmondás, ahogyan Latinovits is csodálatosan művelte, egy olyan előadásmód, amely szinte matematikai precizitással van megkomponálva, tele technikai fortéllyal. Ugyanakkor a vers elmondása lehet egy nagyon intim élmény is, mintha az ember egyedül lenne a világban, és megpróbálná kifejezni saját érzelmeit és gondolatait. Ha a versmondó valóban jól teljesít, akkor képes arra, hogy kapcsolatot építsen a közönséggel, hiszen mindenki saját életével párhuzamba állítja a verssorokat és a mögöttük rejlő gondolatokat. Itt nem az a lényeg, hogy mi rímel vagy mi nem, hogy a ritmus kötött vagy szabad. Sokkal inkább az számít, hogy mit jelent az adott történet az egyén életében, hogyan tükrözi vissza a létállapotait, vallomásait, hiányait, gyászát, hitét – mindazt, ami az ő életében éppúgy jelen van, mint a költőéban. Egy közönség előtt mondott vers olyan hatást gyakorol, mint egy őszinte beszélgetés, amelyet akár csak két ember is lefolytathat négyszemközt, függetlenül attól, hányan ülnek a nézőtéren.

Tisztában vagyok vele, hogy viszonylag későn indultál el a versek világában. Mi állt ennek a hátterében? Vagy talán azért születtek korai próbálkozások?

Az igazság az, hogy hosszú ideig távol állt tőlem a versírás gondolata. Amikor az ember annyi költő hangján szólal meg, hogy szinte mindegyiküket a magáénak érzi – legyen szó Arany Jánosról, Petőfiről, Adyról, Radnótiról, József Attiláról, Pilinszky Jánosról, Kányádi Sándorról vagy Weöres Sándorról – akkor nehezen érezheti, hogy szüksége lenne a saját szavaira. Az ember hajlamos figyelmen kívül hagyni a saját hangját, mert nem érzi a hiányát. Aztán elérkezik egy pillanat az életben, amikor szükségét érzi, hogy a saját szavaival szóljon. Én is így voltam ezzel, és pontosan emlékszem arra a fordulópontjára: a "Vers örök" című versem születésére. Körülöttem számos társadalmi probléma és vita zajlott, ahol az emberek nem tudtak egymással közös hangra találni. Észrevettem, hogy a vers az egyetlen közös nevező, amely képes hidat építeni, hiszen senki nem kételkedik abban, amit a költő kifejez. Ez az érzés hozta létre bennem azt a verset, amely világossá tette, hogy "A dolgok változnak. A vers örök. / Az élet őszinte szóért könyörög." A többi már magától jött. Gyerekkoromban és ifjúkoromban, amikor az indulatok vihara dúlt bennem, sokan próbálnak rátalálni a saját identitásukra, és írással kísérleteznek. Én is így kezdtem, de aztán ezek a próbálkozások abbamaradtak, és eltelt majdnem két és fél évtized, mire újra tollat ragadtam. Egyre inkább foglalkoztatott, hogyan tudom formába önteni azokat a gondolatokat és érzéseket, amelyek felszínre törtek bennem.

A "Test és tudat" című második kötet sajátosságai közé tartozik a mélyreható filozófiai elemzés és a tudományos megközelítések ötvözése. A szerző különös figyelmet fordít arra, hogy bemutassa, miként hat a test a tudatra, és fordítva, hogyan befolyásolja a tudat a testi tapasztalatokat. A kötetben kiemelt témák közé tartozik a testtudat, az identitás kérdése, valamint a testi élmények és érzelmek kapcsolata a mentális állapotokkal. A szerző foglalkozik a testi és lelki élmények integrációjával, valamint azzal, hogy miként formálják a kulturális és társadalmi tényezők a testhez való viszonyulásunkat. Ezen kívül a kötet számos interdiszciplináris megközelítést alkalmaz, beleértve a pszichológiát, a neurológiát és a filozófiát, hogy átfogóbb képet nyújtson a test és tudat összefonódásáról. A mély gondolatok és a gyakorlati példák révén a könyv arra ösztönzi az olvasót, hogy újragondolja a test és tudat kapcsolatát, és saját tapasztalatait is beemelje a diskurzusba.

A kötet felépítése hasonló a Lételem című műhöz, három fő szakaszra tagolódik. Az első rész, amely a Test/Szín címet viseli, a természet mélységeiben, az ősi erőkben és a mindennapok monotóniájában keresi a színek végtelen spektrumát. Itt nem csupán a szürkeség dominál, hanem a színek gazdag palettája. A kötetben található Babits Mihályra utaló motívumok is, például a Fekete ország című versének egy új, eltérő megfogalmazása Fehér ország címmel. Ezen kívül a Színfónia című költeményben egy karmester által irányított zenekar előadásán keresztül jutunk el a külvilágba, ahol sétálunk az utcákon, majd visszatérünk a Zeneakadémiára. Itt tapasztaljuk meg, hogy a zenekar által létrehozott hangok és a XXI. századra jellemző zaj, a ricsaj, hogyan létezhet párhuzamosan, sőt, kölcsönhatásba léphet egymással. A második fejezet, Tudat alatt néven, arra fókuszál, hogy a világban sok olyan jelenséget észlelünk, amit nem vagyunk képesek, vagy csak nem akarunk felfogni. Mi történik, amikor a szavak anélkül áramlanak belőlünk, hogy előtte átgondolnánk őket? Ugyanakkor milyen érzés, amikor gondosan, pontosan formáljuk a mondatainkat, hogy azok ne bántsák a másik lelkivilágát, miközben a saját igazságunkat is próbáljuk kifejezni? A harmadik fejezet, Lélektől végleg címmel, Tóth Árpád Lélektől lélekig című versén alapszik. Minden versnek a lélek mélységeinek kellene szólnia, de csak a test és a tudat szikársága teremt olyan metszéspontot, ahol a lélek kibontakozhat. Itt jön létre, ahogy Zalán Tibor költő, a kötet lektora is megjegyezte, egy sajátos költészeti világ, amely a 21. században új perspektívát hoz a magyar lírába. Ez a házastársi költészet, különösen a házasság utáni második szerelem kifejezése. Írok a civódásokról, valamint a csalódásból születő lázadásról is, és arra is reflektálok, amikor az ember újra felfedezi a boldogsághormonokat, amelyek egy másik, szeretett személy révén aktiválódnak.

A XXI. század valóságában a zaj és a ricsaj valóban uralkodó szerepet játszik, és ez különösen kihívást jelent a költészet számára. A modern ember figyelme könnyen elkalandozik, hiszen a digitális világ rengeteg ingerrel bombáz minket. A versek közel hozása a mai közönséghez tehát nem csupán szavak szintjén szükséges, hanem olyan élményeket, érzéseket kell közvetíteni, amelyek rezonálnak a mai emberek életével. Talán éppen ezért a költőknek új formákat és eszközöket kell keresniük, hogy a lírai gondolatok átjárhassák a mindennapok zaját, és mélyebb kapcsolatot teremtsenek az olvasókkal.

- Azokhoz könnyű közel hozni, akik már megérezték a versek valódiságát, akik nem úgy kezelik a verset, hogy az valami kötelező iskolai rossz, amit mindenképpen meg kell tapasztaljanak, vagy meg kell tanuljanak mint memoritert. Meghatározó az is, hogy a vers gondolatisága mai legyen, friss. Ebben megkerülhetetlen szerepe van annak a nagyjából 200 olyan releváns költőnek a környezetünkben, akik élnek, virulnak és a saját költészeti stílusukban, mai beszédstílusban, 21. századi problémákat feszegetve fontos társadalmi mondanivalóval bírnak, és könnyen szólnak szerelemről, bánatról, józanságról és gorombaságról, lényegében mindenről, ami az embert érintheti a hétköznapokban. Aki ezeket a költőket egyszer fölfedezi, utána nem ereszti el őket, de ehhez az kell, hogy merjünk levenni egy verseskötetet a polcról, hogy a vonaton ne pusztán nézelődjünk, hanem legyen egy kötet a kezünkben, vagy merjünk zene helyett akár verset, hangoskönyvet, verszenét hallgatni. Merjünk a csend helyett fontos dolgokat kimondani, illetve ne csak azért beszéljünk, mert félünk a csendtől. Ez mind-mind azt jelenti, hogy fontos lehet a költészet. A verssel való találkozás, ezt Szabó Éva mondta - a Magyar Rádiónak kiváló szerkesztője volt, és egyben költő is - , hogy a verssel való találkozás akkor az igazi, ha nemcsak mi találjuk meg a verset, hanem a vers is megtalál bennünket. Ehhez az is kell, hogy merjük közel engedni magunkhoz azokat a sorokat, amelyek a mi életünkben jelen lehetnek, és megtaláljuk a párhuzamokat a költők gondolatiságával. Mert mondom még egyszer: ugyanaz történik velünk, mint ami a szerzőkkel történik, csak ők meg tudják fogalmazni - helyettünk is.