Kövesdi János, a Fekete szél legidősebb tagja, egy igazi élő legenda a közösségében. Tapasztalata és bölcsessége révén nem csupán a zenekar, hanem a helyi kultúra meghatározó alakjává is vált. Az ő történetei és zenéje mindig is inspiráló hatással voltak

A legendás hatvanas évek hajnalán, amikor a szlovákiai magyar irodalom már túllépett a sematizmus szigorú keretein, a szocialista valóság mögül fokozatosan kibontakozott a magánszféra is. Ekkoriban sokan elfordultak a hagyományos normáktól, és saját, bevehetetlennek vélt elefántcsonttornyukba zárkóztak. Tőzsér Árpád irányítása alatt ekkor indult el az Irodalmi Szemle Vetés rovata, amely kifejezetten kezdő írók számára nyújtott lehetőséget, s több mint harminc fiatal tehetség próbálta ki itt magát. A nemzedéki antológia megjelentetése már időszerűnek tűnt, ám a történelem közbeszólt: 1968 augusztusában a „baráti országok” tankjai érkeztek, hozva magukkal a moszkvai fagyot, így a tervezett kiadásra 1970-ig kellett várni. Ekkor láthatott napvilágot az Egyszemű éjszaka című költészeti antológia Tőzsér Árpád szerkesztésében, amelyben kilenc pályakezdő költő mutatkozott be. Két évvel később, Duba Gyula válogatásában a Fekete szél című prózai antológia is megjelent, tíz fiatal író munkáival. A Fekete szél szerzői közül a legidősebb Kövesdi (Vaszily) János volt, aki 85 éve látta meg a napvilágot.

A két szerkesztő, Tőzsér és Dubák, sokkal szigorúbb kritériumok alapján válogatták össze a műveket, mint elődjük, Turczel Lajos, aki a "nyolcak" költészeti antológiáját, valamint az 1961-es, több mint húsz alkotót bemutató prózai gyűjteményét állította össze. Most, több mint ötven év távlatából, tisztán láthatjuk, mennyire helytállóak voltak Tőzsér és Dubák megfontolásai. Az általuk kiválasztott 17 szerző közül a legtöbben kitartottak a pályájuk mellett; bár akadt, aki más műfajra váltott, a költészeti antológiában bemutatott Varga Imre és Mikola Anikó inkább a lírai művek irányába orientálódtak, míg Aich Péter, aki a költészeti gyűjteményben debütált, mára elismert prózaíróvá vált.

Valóban, Turczel Lajosnak az ötvenes évek végén rendkívül bonyolult helyzettel kellett szembenéznie, hiszen a szlovákiai magyar irodalom 1948 után gyakorlatilag újjáéledt, mindezt pedig egy olyan környezetben, amely nem támogatta a művészetek szabad fejlődését. Ebben az időszakban a hurráoptimizmus és a kommunista rendszer kötelező dicsérete uralta a közbeszédet, amely az 1956-os magyar forradalom után fokozatosan a szocializmus konszolidálódásához vezetett. A 110 százalékos tervteljesítések fényezése helyett azonban lassan teret nyertek az emberi érzelmek a művészetek színpadán. Dobos László is hangsúlyozza, hogy „irodalmunk irodalmasodásának szükségét kell hangsúlyoznunk!”, utalva ezzel a közelgő változásokra. Míg Magyarországon a hatvanas évek elején már megkezdődött egyfajta szellemi megújulás, részben a nyugati szellők szabadabb beáramlásának köszönhetően, Csehszlovákiában, így a Felvidéken is, ezek a liberális áramlatok továbbra is gátakba ütköztek. A változás azonban nem állítható meg se Keleten, se Nyugaton; a korábbi nagy társadalmi lelkesedés helyett az új eszmék hívei inkább a befelé fordulásra tették a hangsúlyt. „Szeretkezz, ne háborúzz!” – hirdették a hippi mozgalmak, és bár a hazai kontextusban ez a szlogen cenzúrázott formában és szelídebb hangvételben jelent meg, a mondanivaló lényege mégiscsak ott bujkált a sorok között.

- fogalmazza meg talán többségük nevében a kor egyik legerőteljesebben verselő tagja, Cilling Erzsébet. Érdekes, hogy a hölgy később teljesen elhallgatott, s már nem jutott el az Egyszemű éjszakáig sem. Persze, nem ő volt az egyetlen, aki nem került be a két antológia valamelyikébe. A hatvanas évek egyik legtehetségesebb prózaírójaként induló nagykaposi Sződy Viktor például politikai manőverei miatt volt kénytelen kimaradni, s majd csak az 1989-es változások után jelentkezhetett kötettel, amikor már senki sem tudta róla, hogy ő is felvidéki magyar.

Amikor barangolok a könyvtáramban, rábukkanok a Vallomások és párhuzamok című interjúkötetére, amely 1987-ben jelent meg, és a következő ajánlás fogad:

Nem tudom felidézni, hogy valaha is találkoztunk volna, és ezt a tényt a naplóm is megerősíti, hiszen benne egyik személyes találkozásunknak sincs nyoma. Így valószínűleg örökre rejtély marad, hogyan került a kötet a szerzőhöz dedikálva. Ő volt a Vetés legidősebb szerzője, 1940 júniusában született Nagykövesden, a "keleti végeken", Vaszily János néven, de a falu iránti tiszteletből Kövesdi néven publikált. A környék művészi élete igazán élénk, hiszen Varga Ervin koreográfus mellett itt látta meg a napvilágot Kövesdi Szabó Mária, Benkő Géza, Tóth Tibor, Kassai Csongor és Tóbiás Szidi is. Ez a névsor valóban figyelemre méltó.

1958-ban a kassai Ipariban érettségizett, majd Pozsonyba költözött, ahol 1964-ben megszerezte magyar-orosz tanári diplomáját. Ekkoriban kezdtek megjelenni első írásai az Új Ifjúság hasábjain, és már akkor elkötelezte magát a műfordítás iránt, amely később életművének egyik legjelentősebb területévé vált. Széles skálán választott orosz, cseh és szlovák kortárs szerzőket, több tucat műfordításkötetet publikálva az évtizedek során. Az egyetem befejezése után először a Madách Könyvkiadó munkatársaként dolgozott, majd az Új Szó rovatvezetőjeként folytatta pályafutását. Itt készített interjúit egy dedikált kötetbe gyűjtötte, amelyben szlovákiai magyar írók, mint Rácz Olivér és Ozsvald Árpád mellett olyan fordított szerzők is helyet kaptak, mint Klára Jarunková, Jozef Puskáš, Ladislav Ballek, Ján Solovič, és Bohumil Hrabal. A kötet betekintést nyújt a kor irodalom- és színházpolitikai kérdéseibe is neves személyiségek, például Dobozy Imre (A tizedes meg a többiek), Csűrös Miklós irodalomtörténész, valamint a híres grúz rendező, Georgij Tovsztogonov által, aki annak idején A revizort vitte színre a budapesti Nemzeti Színházban. A korszak művelődéspolitikájának megértéséhez elengedhetetlen a könyv, amelyet a Nyomkereső szerzőpáros a kilencvenes években meglehetősen lekicsinylően kommentált. Bodnár Gyula évekkel később, Kövesdi születésnapja alkalmából részben felülvizsgálta akkori véleményét, amely még akkor is vitatható, ha a kötetben nem Kövesdi az egyetlen, akit a szerzők kritikával illetnek.

A Fekete szél tíz tehetséges alkotót indít el az irodalom világában, köztük Bereck Józsefet, Fülöp Antalt, Keszeli Ferencet, Kovács Magdát, Mészáros Károlyt, Mészáros Lászlót, Mikola Anikót, Varga Imrét és Wurczel Gábort. Ezen művészek többsége életük során elkötelezetten ápolta az irodalmat, sőt, több munkájuk mára már a kötelező olvasmányok sorát gazdagítja. Emlékszem, gimnazista koromban Bereck József "Öregem, az utolsó" című kisregénye is a kötelezők között szerepelt, amit akkoriban sajnos nem olvastam el, csupán jóval később került sor rá. Életem egyik felejthetetlen pillanata volt, amikor évtizedekkel később Dunaszerdahelyen, a Csallóköz szerkesztőségében személyesen is találkozhattam a szerzővel. Ezzel csak megerősítettem magamban, hogy a kötelező olvasmányok sokszor mennyire értékesek, még ha fiatalon nem is mindig értjük meg őket.

Bár kezdetben egy közös kötet lapjain találkoztak, az idő múlásával mindannyian saját ösvényeikre tértek. A címadó novella megalkotója, Kovács Magda, aki Tornalján él, így idézi fel Kövesdi János emlékét:

Az antológiában két figyelemreméltó elbeszélés található (Ballada egy régi nyárról, Rekviem), és a másodikat sok kritikus az író életművének legmagasabb szintű alkotásának tekinti. Az antológia válogatója, Duba Gyula, így vélekedik róla:

Bár a jövőbeli munkái során a szépirodalom iránti elköteleződése megmarad, saját írói életművét alig gyarapítja. 1976-ban lát napvilágot első önálló kötete, az "András-napra megjövök", amelynek történetei zömében a második világháború rémségeit idézik fel keretbe foglalva. Csak egy további kötet marad nála, az 1980-ban kiadott "Álom a ködbikáról", amely a gyermekkori és kamaszkori félelmek mellett a szocialista mindennapok elfojtott atmoszférájába is bepillantást nyújt, időnként erotikus elemekkel fűszerezve. Erre a legszembetűnőbb példa a "Hová tűntél, Attila?" című elbeszélés, amely a 2002-ben megjelent "Ugrás a semmibe" című szlovákiai magyar prózaantológiában is helyet kapott.

A rendszer/gengszterváltást követően megalapította a Pannónia könyvkiadót, amelynek fókuszában a társadalmi és politikai események álltak. E kiadó révén számos jelentős mű látott napvilágot, de már korábban, 1990-ben, magánkiadásban megjelentette a hiánypótló dokumentumkötetet az 1968-as csehszlovákiai eseményekről, melynek címe: "Csehszlovákia 1968 augusztusában - országos gyász". A Pannónia kiadványai között szerepeltek Edvard Beneš elnöki dekrétumai, amelyek a németek és magyarok jogfosztásáról szólnak, valamint Fábry Zoltán "Merre vagy, Európa?" és Peéry Rezső "Requiem egy országrészért" című kötetei is. Emellett ő adta ki Sas Andor "Pozsony, az egykori koronázó város" című, máig értékes forrásmunkáját, valamint Mécs László "Vadócba rózsát öltök" című válogatott verseit is. Továbbá, Csáky Pált is felkérte, hogy állítson össze egy válogatást az 1989-es rendszerváltás után publikált társadalompublicisztikai írásaiból. Csáky így emlékezik a közös munkára:

Lehetséges, hogy prózaíróként nem teljesedett ki teljes mértékben, és talán még rengeteg megírandó gondolat lapul a tarsolyában. Viszont ha Turczel Lajos Csáky által is megidézett eszmefuttatást nézzük, akkor Kövesdi (Vaszily) János életműve mindenképpen figyelemre méltó, hiszen a mindössze 71 év alatt, amelyet a világban töltött, jelentős alkotásokkal gazdagította a kultúrát.