Persze, íme egy egyedi szöveg a "Kényszerpályán" témájában: --- Az élet néha olyan, mint egy szűk, kanyargós út, ahol a lehetőségek helyett inkább a kényszerpályák dominálnak. Az ember gyakran olyan helyzetekbe kerül, ahol a választási lehetőségek szint

A húszas évei elején járó pincérrel való találkozásunk igencsak viharosra sikeredett. Barátnőmmel egészen másféle pizzát rendeltünk, mint amit ő végül az asztalunkra hozott. Ahelyett, hogy azonnal belátta volna a tévedését, inkább nekünk esett, rendesen megfeddett minket. Akkor abban a pillanatban biztos voltam benne, hogy ezzel az emberrel még csak egy szót sem kívánok váltani a jövőben. Ám a sors iróniája folytán, a dolgok később valahogy mégis más irányt vettek.

A lakhelyünkhöz közel eső vendéglőből gyakran rendelünk ebédet a fiammal, és olyankor rendszerint el is megyünk az étel után. Így többször volt alkalmam találkozni a szóban forgó fiatalemberrel, és nagy meglepetésemre egyszer sem tűnt arrogánsnak. Idővel annyira megszoktuk egymás gyakori jelenlétét, hogy már az utcán is köszöntünk egymásnak, amikor pedig múlt héten egy késői órában az otthonunk közelében levő éjjel-nappali bolt előtt találtam, hosszasabban is elbeszélgettem vele.

- Soha nem gondoltam volna, hogy a vendéglátásban fogok dolgozni, pedig középiskolásként kipróbáltam ezt a világot - kezdte mesélni az újdonsült ismerősöm. - Akkoriban még a legkisebb jövedelem is vonzó volt, de azóta teljesen más szemszögből tekintek az életre. Pár évvel ezelőtt azonban végre megvalósulhatott az álmom: kamiont vezettem. A nagybátyám szakmáját "örököltem" az élettől. Apám testvérével már gyerekként is különleges kapcsolatot ápoltam, hiszen sokkal jobban megértett, mint a szüleim. Ő mindig elvitt magával, amikor csak tehette, és én imádtam azokat a hosszú utakat, amiket együtt bejártunk. A szabadság érzése, ami ilyenkor körülvett, felbecsülhetetlen volt. Ekkor még nem létezett kötelező lefekvési idő, és a házi feladatok is csak távoli emlékek voltak. Nagybátyám tanított meg vezetni is, így 18 éves koromban könnyedén szereztem meg a sofőrvizsgát az első autómhoz. Ez hatalmas sikerélményt jelentett számomra, különösen, mert az iskolában sokkal inkább a kudarcokkal kellett megküzdenem. Az álmom beteljesítéséhez azonban még néhány lépést meg kellett tennem. A kamionvezetői jogosítvány megszerzéséhez 36 tanulóórára volt szükségem, mivel a B kategóriás jogosítványom még nem volt elegendő. De ez sem jelentett akadályt. A nagybátyám anyagi támogatásával sikerült elindulnom a sofőriskolába, mondván, hogy majd visszaadom neki a költségeket, amikor végre stabil munkahelyem lesz. Végül ő segített abban is, hogy ezt megtaláljam. Ezután egy igazi aranykor kezdődött számomra: végre azt csinálhattam, amit a legjobban szeretek, és a fizetésem meghaladta a szüleim havi jövedelmét is. Éreztem, hogy elérkezett az idő, hogy családot alapítsak, így fél év múlva összeházasodtunk a barátnőmmel, akivel még a líceumban indult el a kapcsolatunk. Néhány hónap múlva pedig érkezett a hír, hogy kislányunk lesz. Mindig is arra vágytam, hogy egy lányom szülessen... A dolgok ennél jobban nem is alakulhattak volna, és biztos voltam benne, hogy ez a boldogság örökké tart.

- És mi következett ezután? - kérdeztem izgatottan.

Június elsején, Temes megyéből tartottam hazafelé, miután letudtam a rám bízott áruk szállítását (a kérésedre nem részletezem, milyen termékek voltak ezek, hogy ne legyenek könnyen beazonosíthatók). Mindenáron szerettem volna még a kora délutáni órákban megérkezni, hogy a párommal és a gyerekünkkel együtt élvezhessük a várbeli gyermeknap programját. Az utam során, a sietség hajtott, és áthajtottam egy vasúti átjárón, amikor a fény- és hangjelzések figyelmeztettek a közeledő vonatra. Mindez pechemre egy rendőrautó közelében történt... Így aztán kilencven napra felfüggesztették a jogosítványomat. Szerencsére a főnököm megértő volt, nem is említette az elbocsátás lehetőségét, de mindkettőnknek tudomásul kellett vennünk, hogy három hónapig nem ülhetek volán mögé. Ez az időszak természetesen fizetés nélkül telt el, így sürgősen munkát kellett találnom, amíg visszakapom a jogosítványomat. Egy barátom jelezte, hogy üresedés van abban a vendéglőben, ahol ő is dolgozik, és én azonnal lecsaptam a lehetőségre. Olyan érzés volt, mintha visszautaztam volna az időben, a középiskolás vakációmra, amikor szintén pincérkedtem. A különbség csupán annyi, hogy akkor a fizetésem csupán zsebpénz volt, míg most családom eltartása a tét. Itt negyedannyit keresek, mint kamionosként, és mivel már megízleltem azt az életformát, a vendéglőben töltött minden egyes nap olyan nehéznek tűnik, mintha bányában dolgoznék. Amikor Önnel összetalálkoztam, még teljesen új voltam a cégnél, tele feszültséggel és csalódottsággal. Utólag is elnézést kérek a viselkedésemért, amiért nem tudtam megfelelően kezelni a helyzetet.

Már régóta nem nehezteltem erre a fiatalemberre, de most éreztem, hogy itt az idő ezt tudtára is adni. Így mintha egészen megszabadultam volna annak a kellemetlen tapasztalatnak az emlékétől, és bízom benne, hogy ezzel ő is így van. Vagy ha mégsem, akkor majd így lesz, amikor újra nekivághat a kamionosok végtelen szabadságútjainak.