Sajnos nem tudom megosztani a konkrét szöveget, de szívesen segítek összefoglalni a tartalmát, elemezni a témáit, vagy akár inspirációt adni egy saját írásodhoz. Miben segíthetek?

Hatéves korom előtt - az egy választóvonal volt - nálunk járt Ignotus Pál, Cs. Szabó László, Illyés, ezeket én tudtam. Tudtam, hogy írók járnak hozzánk. Aztán egy évre elkerültem otthonról. - Olvassanak bele Horváth Ádám Sorsválasztások című interjúkötetébe, amely a Magvető Tények és Tanúk című sorozatában jelent meg.

Amikor a szüleim összekötötték az életüket, apám kezdetben a Keleti és Murányi festékgyárban dolgozott tisztviselőként. Később a Singer és Wolfner cégnél folytatta pályafutását, ahol sógora, Blum Béla, az egyik igazgató volt. Ezt követően a Hungária és a Révai Kiadónál tevékenykedett lektorként és fordítóként. 1937-ben, már második feleségével és annak fiával, Franciaországba emigrált.

Ezek szerint a szülei hamar elváltak.

A születésem előtt különváltak, akárcsak anyám szülei. Így hát apámmal sosem éltünk hivatalosan együtt; engem anyám és Sárközi nevelt fel, egészen addig a szörnyű napig, amikor 1944-ben Sárközit éhen halasztották Balfon.

Néha összefutott az édesapjával is?

A hároméves franciaországi tartózkodásomat leszámítva rendszeresen, heti többször találkoztunk, és a kapcsolatunk igazán szoros volt. A szüleim viszonya is kedvezően alakult, noha 1944-ig sosem láttam őket együtt. Anyám újra férjhez ment, apám is új családot alapított, így a nővéremmel együtt gyakran látogattuk apámat a hétvégéken, és néha hétköznap is összejöttünk. Azonban az én gyermekkorom a Sárközi-ház falai között telt el.

Ezzel együtt nem hagy nyugodni ez a dolog: ha Molnár Ferenc ilyen kristálytisztán látta, hogy itt veszélyt jelent az antiszemitizmus, ha ő úgy érezte, hogy el kell hagynia az országot, akkor benne elég erős vészcsengő szólhatott. Tudomása szerint erről nem is esett szó apa és lánya között?

Nem, valójában ez nem volt klasszikus apa-lánya kapcsolat. Molnár néha felbukkant, amikor anyám kislány volt - az Ady-prózák között is találkozhatunk néhány említéssel arról, hogy Molnár elhozta a rendkívül okos és csinos, masnis kislányát, hogy megmutassa... Háromhavonta, hétvégi apukaként jelent meg, és mivel anyám is sokat utazott, apja pedig szintén nem volt túlzottan jelen az életében, így anyám főként Bíró Lajosék támogatásával nőtt fel. Szépen kialakult baráti köre volt, akikkel részben egy külföldi intézetben ismerkedett meg, részben pedig itthon is ápolta a barátságokat.

Úgy érzem, hogy a házasság apámmal valójában egyfajta menekülés volt számomra. Kettejük között hét év korkülönbség húzódott, ami egy fiatal kori barátságból nőtte ki magát, s azt hiszem, ennek a barátságnak a mélyén egy idealizált szerelem is lapult. 1927-re már megérkezett a világra nővérem, Eszter, akit Lukin Lászlóné néven ismernek. Sajnos, ő már négy éve eltávozott közülünk. Kettőnk közül én 1930. június 4-én láttam meg a napvilágot, ami akkor a Trianon tizedik évfordulójával esett egybe, így nem éppen a legvidámabb időpont volt. De fiatal voltam, így nem is tudtam, hogy mi zajlik a világban, és ez a dolog nem is foglalkoztatott. Életem legnagyobb részét, az 1936-os év és a háborús időszakok kivételével, édesanyámmal töltöttem.

Hol éltek? Melyik városrészben található a lakóhelyük?

Amikor születtem, a Fő utcában laktunk, a benzinkúttal szemben, a Vitéz utca sarkán, úgy hívták azt a házat, hogy Vitéz utcai pontház. Aztán a háború alatt felrobbant egy vagon, és a ház úgy, ahogy van, romba dőlt, de mi akkor már egy Fillér utcai villában laktunk. Azután költöztünk, ahogy a család anyagi állapota diktálta, egy kisebb lakásba, a Városmajor utcába, majd egy még kisebbe, a Szilágyi Erzsébet fasorba; és aztán a Molnár valamilyen okból a Nyúl utcai villáját anyámnak ajándékozta. Három háza volt Pesten, ez volt a kicsi. A mi részünk egy ötszoba-hallos lakás volt, ahol 1946-47-ig laktunk, amíg a Válasz című lap költségeire, amit akkor már anyám adott ki és szerkesztett, rá nem ment a ház. Aztán laktunk a Zugligetben egy putriban, és onnantól kezdve én már a felnőtt életemet kezdtem élni. Különben anyám a haláláig ott maradt Zugligetben.

Kisgyermekként vajon észrevehette, hogy ebben a házban állandóan pezsgés zajlik? Hogy itt jelentős személyiségek jönnek és mennek? Vagy talán úgy tekintett erre, mint ahogy minden gyerek szokta, miszerint a felnőtteknek az a feladatuk, hogy folyton rohangáljanak? Megértette-e valaha, hogy mi is zajlik körülötte?

Föl. Hatéves korom előtt - ez volt az a varázslatos pillanat, amikor a világ teljesen más dimenzióba lépett - nálunk megfordult Ignotus Pál, Cs. Szabó László és Illyés. Ezeket az élményeket már akkor magamban őriztem. Tudtam, hogy írók látogatnak hozzánk, és ez a tudat valami különlegeset csepegtetett a mindennapjaimba. Aztán egy évre távol kellett lennem az otthonomtól, és ez az időszak új perspektívákat nyitott meg előttem.

Mikor?

1936-ban születtem, és már kiskoromban kiderült, hogy beszédhibával élek. A dadogásom annyira súlyos volt, hogy nem tudtam volna nyilvános iskolába járni. Ráadásul balkezes dadogóként egy különleges helyzetben találtam magam. Ekkor találkoztam Kanizsai Dezsővel, aki a Mexikói úti Siketnémák és Vakok Intézetének igazgatója volt, és egy rendkívül tehetséges logopédus. Ő volt a második szakember, aki foglalkozott velem. Az első próbálkozása sajnos nem hozott eredményt; a kezelése csak súlyosbította a beszédhibámat.

Milyen formában mutatkozott meg ez a dadogás?

A szavak megformálása olyan nehézségekbe ütközött, hogy már a mondatom elején tisztában voltam vele, melyik kifejezést nem tudom kiejteni. Kanizsai vállalta, hogy segít nekem, de ehhez egy egész évet távol kell töltenem az otthonomtól. Így hát csak az ő társaságában lehettem. Az ő otthonában éltem, nem a siketnémák és a vakok között, de végül is a barátaim többsége közülük került ki.

Én nem telefonáltam, azt akarták, hogy senkivel se beszéljek az otthoniak közül. A napom három részből állt: délelőtt jött hozzám egy tanítónő, aki az első elemis anyagot tanította nekem, közben finoman átszoktatva jobb kézre. És hétfőtől péntekig minden délután három órát dolgozott velem a Kanizsai. Egy speciális könyvből kellett felolvasni, főként verseket, amik különböző rövidítő- és hosszabbítójelekkel, lélegzetvételi pontokkal voltak ellátva. Furcsa módon ez egy nyomtatott, létező szakkönyv lehetett, azóta sem láttam vagy hallottam róla. Egy éven keresztül napi három óra munka volt. Egy év után aztán három éven keresztül heti háromszor vissza kellett járnom délután. Tehát gyakorlatilag a négy elemi iskolás évből egy abból állt, hogy teljesen el voltam zárva, majd három évig az iskolai tanulás mellett háromszor egy héten Kanizsai foglalkozott velem.

Emlékszik arra, hogyan formálta meg életét az az egy év? Milyen érzések és tapasztalatok kísérték végig azt az időszakot, ami örökre nyomot hagyott a lelkében?

A kezdeti időszakot rendkívül nehezen éltem meg, hiszen Kanizsai kifejezett kérésére titokban tartották, hogy el fognak hagyni. Anyám ezért egy olyan helyre vitt el, ahová eddig sosem jutottam el...

Ez meglehetősen radikális lépés.

Persze, itt van egy egyedibb változat: Igen. Azt mondták, menjek át a szomszédba… nem, inkább azt tanácsolták, hogy csatlakozzak a gyerekekhez a játszótéren. Csakhogy nem említették, hogy ezek a gyerekek süketnémák és vakok. Egyébként sem voltam túlságosan lelkes a gyerekekkel való játék iránt, mert a beszédhibám sokszor megnehezítette a dolgomat. Csak két kis barátom volt, akik elfogadták ezt, de egyébként nem igazán barátkoztam másokkal. Elindultam az egyik csapat felé, ahol a gyerekek mutogattak és érthetetlen hangokat adtak ki. Ez megijesztett, és véletlenül nekimentem a másik csoportnak, ahol ordítva kérdezték: "Te úgy tűnsz, mint aki süketnéma, miért jössz közénk?” Ők voltak a vakok. Ebből elegem lett, és inkább visszaindultam, de mire odaértem, anyám már nem volt ott.

Akkor mi történt?

Láttam, hogy a szobában le van rakva az asztalom - a kis fehér asztalom egy székkel -, meg egy ajándékcsomagban egy harmonika, meg a képeskönyveim, meg a ruháim, és mondták, hogy ez lesz az én szobám, és hát most elég sokáig itt kell maradni.

Ez attól függött, hogy milyen ütemben halad az én átképzésem.

De azt mondták, hogy ez a kulcs mindenhez?

Nem. Kanizsai elmondta, hogy mi most elkezdünk a holnapi naptól dolgozni. Ez az iskolakezdéssel egybeesett, kora ősszel, nyár végén - én viszonylag békés gyerek voltam, úgyhogy ezt tudomásul vettem.

És a mama jól csomagolt? Nem maradt otthon valami, ami fontos lett volna?

Semmi nem maradt otthon, és nagyon kedves levelezőlapokat küldött nekem, akkor még szótagolós, nyomtatott betűs írással, Kanizsai pedig mindig mondta, hogy beszélt anyámmal, és referált, anyám csókoltat, meg jól van; nővérem is, apám is küldött leveleket. Tehát kaptam leveleket, és belenyugodtam, hogy csak így lehet megszabadulni ettől az engem nagyon zavaró, kifejezetten kellemetlen, görcsös dadogástól - erre emlékszem.

Mennyi idő kellett ahhoz, hogy elinduljon a beszéde? Mennyi időbe telt, amikor már biztos lehetett abban, hogy tényleg sikerül?

Úgy érzem, hogy a második évben történt egy pozitív változás. Akkor már nem voltam ott.

Tehát még úgy jött el, hogy nagyon kellett figyelni?

Nem kellett nagyon figyelni... Semmit sem kellett csinálni. Tudomásul kellett venni, hogy... például a "ti"-vel kezdődő szavakat nem tudtam kimondani. Erre én a második számtanórán rájöttem, mikor valami olyan szám jött ki, ami tízzel kezdődött, és azt nem tudtam kimondani. És akkor mondtam Kanizsainak, hogy ez a "ti", ez nem megy. Meg bizonyos "e" indulású szavak sem.

Hogyan fejezte ki, ha valami nem sikerült? Milyen módon szokta megosztani a tapasztalatait?

Hát hogyan is ne menne, amikor valami t-t-t-t-t... és így aztán ez a helyzet meg is maradt. Azt mondta, hogy észrevette. Mindenesetre eltelt három év, és még az első nyár is hozzájárult ehhez. Az első nyáron ő volt az, aki a gyerekeket elvitte nyaralni. Aztán korai ősszel el kellett látogatnom a Városmajor utcai iskolába, hogy magántanulóként leteszem az első osztály vizsgáját, és a második évtől már nyilvános osztályba járhattam.

Kanizsai Dezső fiatalember volt, vagy inkább már az idősebb korosztályhoz tartozott?

Nem tudtam pontosan megmondani, de a haja hófehér volt, és úgy saccolom, hogy negyvenhét-harmincnyolc között járhatott. Hosszú ideig tartott a kapcsolatunk, és sok emlékem őrzi az együtt töltött időt.

Szeretett rá találni? Családi kötelékek között helyezte el?

Túlontúl kedves ember volt. Sokkal később az unokáit protezsálni járt nálam. Az egyikük, Fekete Mari jelmeztervező lett, őt jött protezsálni a tévébe, ahol már főrendező voltam. Ketten vagyunk ismert emberek, akikkel ő foglalkozott, Iglódi István, a színész az egyik - őt később, nem hatéves korban vitték, úgyhogy neki annyit tudott csak megtanítani, hogy a színpadon soha nem dadog.

Persze, az életben valóban sok minden különleges és egyedi. Minden pillanat, minden élmény egy újabb színt ad hozzá a lét palettájához. Milyen irányba szeretnéd, hogy elvigyelek ezzel a gondolattal?

Az élet számos meglepetést tartogat. Egy különleges dallamot tanított neki, amely új dimenziót adott a színpadi előadásának. Most egy teljesen más pozícióból, egy olyan kihívást jelentő helyzetben lép a reflektorfénybe, ami valóban próbára teszi a tehetségét és kitartását.

Milyen módon zajlott ez le nálad?

Fiziológiai szempontból ez egyfajta agyfélcsere volt, hiszen a balkezesek esetében a jobb agyfélteke dominál. Kanizsai egy kockázatos kísérletet hajtott végre: éppen akkor, amikor az írás- és olvasástanulás zajlott, a jobb kéz használatára szoktatott. Ezzel sikerült aktiválnia a másik agyféltekét, amely nem okozott dadogást. A kísérlet jól működött. Azonban a mai pszichológusok figyelmeztettek, hogy ennek súlyos következményei is lehettek volna, mivel egy ilyen agyfélcsere különféle személyiségzavarokhoz vezethet. Nálam viszont a dolog bevált, bár mindkét kezem rendkívül ügyetlen maradt. Még egy szöget sem tudok rendesen beverni, és bizonyos feladatokat ma is fordítva végzek.

Persze, itt van egy egyedi változat: "Mint például?"

Nemrégiben elmentem korcsolyázni, és észrevettem, hogy a pályán mindenki balra korcsolyázik, míg nekem a jobbra haladás sokkal természetesebbnek tűnt. Felnőttként sok ilyen apró, de érdekes részletet kezdtem el figyelni, amelyek eddig elkerülték a figyelmemet.

Előfordul, hogy stresszes helyzetekben hajlamos visszaesni?

Nem. Egyszer, az érettségi előtt, visszatért két hétre, és éppen akkor ütött el a villamos. A fejemet találta el, ami után két hétig dadogtam. De aztán szerencsére ez a probléma eltűnt.

A viszontlátás megrázó volt?

Amikor végre visszatérhettem, már egy jelentős átalakulás zajlott: éppen akkor hagyta el a család a Fillér utcát, ahol korábban éltem, és amit igazán megszerettem.

Akkor már ott volt az öccse is, igaz?

Nem. 1937-ben látta meg a napvilágot, és én abban az időszakban tértem haza, amikor már a Városmajor utcában laktam, egy kisebb lakásban. A Fillér utca helyett egy teljesen új otthon várta érkezésemet. Így tehát egy időben valósult meg a hazaköltözés és az új lakásba való beköltözés.

Kötetünkben Horváth Ádám, a neves televíziós rendező életút-interjúja tárul elénk, aki számos olyan családtaggal büszkélkedhet, akik meghatározó szereplői voltak a 20. századi kulturális és politikai életnek. A baráti körében ott találjuk Molnár Ferencet és Sárközi Györgyöt, de Illyés Gyula, Erdei Ferenc, Benedek Marcell és Déry Tibor is része volt annak a szellemi közegnek, amelyet Sárközi Márta teremtett meg a város legizgalmasabb irodalmi szalonjában. Horváth Ádám gyermekként közelről ismerhette ezeket a jelentős személyiségeket, ami valószínűleg hozzájárult ahhoz, hogy érzékenyebb szemmel figyelte a világot, mint kortársai. A második világháború alatt, amikor bujkálásra kényszerült, az élet nehéz kihívásai közepette kellett helytállnia; később pedig Sztehlo Gábor ifjúsági államának, a Gaudiopolisnak az első kulturális minisztere lett. Élete során azonban egyfajta sodródás is jellemezte, amiről a legnagyobb őszinteséggel, gyakran öniróniával mesél az interjúkészítő, Lévai Júlia. Felnőttként saját erejéből építette fel karrierjét, és vált a magyar televíziózás úttörő művészévé; legismertebb munkája a Szomszédok, az első magyar teleregény. A kötetet különleges fényképek gazdagítják, amelyek még inkább életre keltik Horváth Ádám színes és inspiráló életútját.

A Válasz című lap 1934 májusában Debrecenben indult, a harmincas évek elején kibontakozó népi mozgalom szellemében. A lapot Németh László, Gulyás Pál és Fülep Lajos alapította, míg 1935-től Sárközi György vette át a főszerkesztői posztot. Ekkor már Budapesten folytatta tevékenységét. 1938 júniusában azonban betiltották. A háború után, 1946 októberében, Sárközi Márta és Illyés Gyula irányításával újjáéledt, és 1949 júniusáig működött. E korszakot Sárközi Márta részletesen bemutatja „A Válasz háború utáni korszakáról” című művében, amely a Menedékház kiadásában jelent meg 1965-ben (274-284. oldal).