Amikor egy politikai vezető eltér a helyes úttól, az ó- és újellenzék váratlanul összefog a NER-rel, hogy közös frontot alkothassanak.

A DK válságát és belső feszültségeit feltáró oknyomozó riport hatalmas tiltakozást váltott ki, különös figyelmet fordítva Gyurcsány Ferenc magánéleti ügyeire, beleértve a válását és félrelépését is. A cikk groteszk és szürreális módon egyesítette azokat, akik korábban egymás rivális politikai botrányait kihasználva próbáltak előnyhöz jutni. Most viszont a két politikai oldal, amely eddig egymásnak feszült, hirtelen egyetértésre jutott, és közösen harsogta: a magánélethez senkinek sincs joga beleszólni, miért írjunk erről cikket? Mi állhat a látszólagos pálfordulás hátterében? A válasz a cikk végén vár ránk. Közben pedig szeretném kifejteni, miért hiszem azt, hogy a politikai személyiségek magánélete, bizonyos esetekben, a bulvár médián túl, a "rendes" sajtó számára is szakmai szempontból releváns és etikailag indokolt téma lehet.

Ahogyan a Direkt36 cikke botrányt kavart, úgy az is szinte azonnal feledésbe merült, pedig a cikk a Demokratikus Koalíció (DK) tavalyi választási fiaskója utáni válságának mélyebb rétegeit tárta fel. A riportban a pártot hosszú ideig irányító Gyurcsány-Dobrev házaspár magánéletével, megromlott kapcsolatukkal és válásukkal is foglalkoztak. Eleinte nagy felzúdulást okozott, de hamar elsikkadt, pedig mögötte alapos oknyomozó munka állt, és – finoman fogalmazva – jóval több bizonyítékra támaszkodott, mint a hódmezővásárhelyi rendőrkapitány öngyilkosságát politikai szálakkal összefonó elméletek vagy a Parlamentben még mindig alap nélkül pörgetett zsoltibácsizás. De kit foglalkoztat mindez rajtam kívül? Mégis, ez a cikk részben erről a jelenségről fog szólni, még ha keveseket is vonz. Szerintem éppen ez a probléma: hogy keveseket érdekel. Én azok közé az újságírók közé tartozom, akik szívesen kutatnak olyan ügyek után, amelyek évekkel, sőt évtizedekkel ezelőtt történtek, akár az előző kormányok, akár a jelenlegi hatalom korábbi ciklusai alatt.

Ilyenkor szoktam megkapni: minek törődsz ezekkel a lejárt dolgokkal, mér' nem arról írsz, hogy mit csinált a Zorbán, mit mondott a Tisza Péter, meg hogy Ezek lopnak (lopni fognak, ha hatalomra kerülnek.) S hiába mondom, hogy én ezekről is írok, de nem csak ezekről szeretnék. Ha leállok beszélgetni valakivel, vagy ha kinyitom a Facebookot, napról napra azt látom, hogy az emberek (köztük a nálam értelmesebbnek, tájékozottabbnak látszó véleményformálók) gondolkodását ez uralja. Ami nyilván bizonyos pontig teljesen védhető és logikus: értelmetlen volna számon kérni, hogy minden orgánum igyekszik gyorsan publikálni a hírértékű aktuálpolitikai információkat. A gond egyrészt ott van, hogy az adatok mennyisége, illetve áramlásuk sebessége kezelhetetlen nagyságrendre emelkedett. Másfelől a polarizáltság, illetve az abból fakadó elfogultság hihetetlen szintekre lépett. A NER-kurzusmédia által a függetlenobjektív szópárral gúnyolt Fidesz-kritikus sajtó teljes egészében szerencsére még nem vált (s remélhetőleg nem is válik) a kormánypárti nyilvánosság ellenzéki tükörképévé. Bár egyre több (magát függetlennek tartó, korábban erre törekvő) újságírót kap el a turbóellenzéki hevület, azért van jó pár olyan felület, amely nemcsak az objektivitás látszatát, hanem annak tényleges valóságát is fontosnak tartja. De ezek a szerkesztőségek is ugyanúgy ki vannak téve a szektásodó közvélemény nyomásának, sőt.

A helyzet egyre inkább aggasztóvá válik. A kormányfüggetlen médiát fogyasztó emberek egy jelentős része ugyanis nem tartja lényegesnek, hogy az olvasott tartalom mentes legyen az ellenzéki pártok befolyásától. Sőt, sokan kifejezetten sértőnek találják, ha egy újság vagy portál kritikát fogalmaz meg a kormányváltásra törekvő politikai erőkkel szemben. Bodoky Tamás, az Átlátszó főszerkesztője, rendkívül jól feltárta ezt a jelenséget. Ez a nyomás, amely a részben olvasói előfizetésekből és az SZJA 1%-ából finanszírozott médiafelületekre nehezedik, egyre inkább arra sarkallja ezeket az orgánumokat, hogy csak olyan témákkal foglalkozzanak, amelyek az ellenzék szempontjából éppen aktuálisan hasznosak. Véleményem szerint azonban ez nem a helyes irány. Természetesen fontos, hogy beszámoljunk a pártok által felvetett ügyekről, még akkor is, ha azok figyelemelterelés céljából kerülnek előtérbe. Érdemes lenne kísérleti jelleggel újragondolni a hírportálok tartalmának elrendezését: az egyik felületen jelenhetnének meg azok a hírek, amelyek a pártok és híveik szerint lényegesek, míg a másikon olyan témák szerepelhetnének, amelyekről se a kormánypárt, se az ellenzék nem szeretne beszélni, de amelyek szerintünk fontosak. Persze azok, akik nyitottak az ilyen megközelítésekre, eddig is próbáltak hasonló megoldásokat alkalmazni. De akiknek a gondolkodásában ez a nyitottság hiányzik, nem hiszem, hogy tömegesen átállnának egy ilyen új irányvonalra.

Hasonlóképpen működik a valós idő nyomásából adódó felpörgetett hírverseny is. Az újságírók jelentős része, amikor a mainstream diskurzus által már háttérbe szorult témákra, például a DK válságára terelődik a szó, nem mindig vállalkozik szívesen. Ennek számos rejtett, mélyebb oka van, amelyek túlmutatnak a racionális érvek (nézettség, aktualitás, közérdek) terén. Az emberi pszichológia játszik itt kulcsszerepet: ha egy téma már negatív fényben tündököl, az újságírók hajlamosabbak a biztonságosabb, alacsonyabb kockázatú ügyekben maradni. A tömeg védelmet nyújt, hiszen kisebb az esélye, hogy őket érjen a támadás. Amikor egy hatalmas botrány kerekedik (legyen az valós vagy mesterséges), a politikai szereplőknek elkerülhetetlenné válik, hogy figyelembe vegyék a közhangulatot. Ilyenkor nem marad más, mint várni, hogy a vihar elül, esetleg próbálkozni a helyzet ellenállásával. Azonban ha egy oknyomozó újságíró olyan témát vet fel, amely nem illeszkedik a politikai diskurzus jelenlegi mintázatába, akkor sokkal nagyobb kockázatnak teszi ki magát a kommentárok és trollok támadásainak. Baljósabb lehet egy olyan ügyet felhozni, amely már kezd feledésbe merülni. A napirenden levő ügyek esetében a közérdeklődés természetes, így a célponttá vált politikai szereplő racionálisabban reagál. Azonban sokkal nagyobb lehet a düh és a zűrzavar, ha a "tettes" úgy érzi, már majdnem megúszta a dolgot, és hirtelen csak egy-két újságíró kezdi el forszírozni a témát, nem pedig a nagybetűs Ellenség.

Gyakran tapasztalom, mennyire elszigetelődhet valaki, ha olyan témával foglalkozik, ami senki számára nem fontos, sőt, inkább kellemetlen. A Direkt36 riportja különösen érdekes, mert a főáramú politikai színtéren alig találni olyan reakciót, amely pozitív lenne. Nem meglepő, hogy a DK-s politikusok és a pártvezetés nem örült a cikknek, de Magyar Pétertől kezdve Fekete-Győr Andráson át a Pesti Srácok újságírójáig szinte mindenki elítélte a portál lépését. Ironikus módon éppen a cikk legnagyobb érintettje, Gyurcsány Ferenc reagált a legcizelláltabban és a legnyugodtabban. A riport megjelenése után több mint egy hónappal nyilatkozott az ÖT-nek, és így fogalmazott: "Őszintén szólva nem éreztem feladatomnak, hogy vitát nyissak ezekben a kérdésekben. Az újságírók arról írnak, ami szerintük fontos, és ezt nem veszem zokon. Különösen, ha rólam van szó, hiszen nem én vagyok a lényeg ebben a történetben [...] Nem szükséges nekem tanácsot adni, hogy mi a helyes és mi nem a szerepem szempontjából."

Gyurcsány egykori és jelenlegi ellenzéki ellenfele a megjelenés után hevesen kritizálta a kormánypárti újságírót. "A felelősségteljes sajtónak nem dolga mások magánéletébe beleásni" - fogalmazott Magyar Péter a közösségi médiában.

"Mint szülő, számomra is rendkívül zavaró a gondolat, hogy a mai este programjaként a kattintásvadász újságírók 'nyomására' a gyerekemmel közösen kellene átbeszélnünk a házasságom legnehezebb pillanatait. Ezzel a képzettel egyszerűen összeszorul a gyomrom." - fogalmazott a Momentum korábbi elnöke.

A Pesti Srácok újságírója szerint Gyurcsány és Dobrev magánélete, a házasságuk politikai vonatkozása ellenére, minden jóérzésű ember számára tabu. A véleménye az, hogy ez a magánszféra nem tartozik a közérdeklődésre, csupán azok az információk léphetnek a nyilvánosság elé, amelyeket ők maguk jónak látnak megosztani. De mi állhat a háttérben e váratlan konszenzus mögött, ami ó- és újellenzéket egyaránt a NER elleni egységfrontba tömörít? Milyen érdekek és stratégiák fűzik össze a politikai szereplőket, hogy ilyen mértékben elhatárolódjanak a személyes élet kérdéseitől?

Szájer József és Borkai Zsolt ügye kapcsán egészen különös visszafogottságot tapasztalhattunk. Az akkori ellenzék politikai figurái és híveik lelkesen ontották a gúnyos megjegyzéseket, mémeket és transzparenseket az ügy kapcsán. Amikor viszont a Tisza elnöke magánéleti válságának részletei napvilágra kerültek, például hogy felesége, Varga Judit mentőt hívott, mivel öngyilkossági kísérlet gyanúja merült fel, a korábbi házastárs utólag azt sugallta: a férje csupán szimulálta a gyógyszermérgezés tüneteit. Itt sem hallottunk sok védelmező szót a NER-propagandistáktól, hogy egy magánéleti konfliktus nem tartozik a nyilvánosságra. Bár a konkrét esetek különböznek, egy lényeges hasonlóság fellelhető: egyik esetben sem történt bizonyítható jogsértés. Csupán annyi derült ki, hogy az érintett személyek párkapcsolata megromlott, és magánemberként olyan cselekedeteket követtek el, amelyek nehezen összeegyeztethetők közszereplői imázsukkal. Mi áll a különbségek hátterében? Vajon számít-e, hogy az egyik esetben az érintett azonnal lebukott, míg a többiekről csak később derültek ki a részletek? A valódi kérdés azonban az, hogy vajon szabad-e nyilvánosságra hozni egy közhatalmat gyakorló (vagy annak gyakorlására aspiráló) személy olyan magánéleti cselekedeteit és konfliktusait, amelyek nyilvánvalóan ellentétesek az általa a közvélemény felé kialakított képpel?

Egyértelmű például, hogy miért titkolták Gyurcsány Ferenc házasságon kívüli viszonyát a pártján belül. Több DK-s politikustársa is úgy vélte: "a kapcsolat politikai kockázatokat hordoz. Egyrészt a szervezeten belüli dinamikát felboríthatja, ha az egyik munkatárs a főnök szeretője. Másrészt, ha a viszony kiderülne, az nemcsak a nemrég alakult párt számára lenne kínos, hanem romba döntené Gyurcsánynak azt az imidzsét is, hogy boldog, szoros intellektuális kapcsolatban él feleségével, Dobrev Klárával." Vagyis azt gondolták: a pártelnökre kevesebben szavaznának, ha ez kiderülne. A jelöltek azért is próbálják fenntartani a hagyományos, boldog párkapcsolat látszatát, mert tudják: ez a kampányban előnnyel, a fordítottja viszont hátránnyal jár. Nem a fogyasztó, tehát a választó megtévesztése-e, amennyiben mindez rejtve marad? Jómagam 2019-ben, a Borkai-ügy idején is felvetettem ezeket a kérdéseket. A titokban való félrelépés kapcsán idéztem a vallásos jobboldalról származó érvet, miszerint "a közvélemény nem bízik olyan politikusokban, akik becsapják a hozzájuk legközelebb állókat: feleségüket és gyermekeiket." S valóban: ha valaki hazudik a legközelebbi hozzátartozójának, miért ne hazudhatna a választóinak?

Mielőtt valaki azt gondolná, hogy megtértem Jézushoz, biztosítanám: nem erről van szó. Szabadelvű ateistaként nem gondolom, hogy a monogámián alapuló hagyományos párkapcsolat lenne az egyedül elfogadható együttélési mód. Miként azt sem állítom, hogy a mononormatív házasságnak a félrelépés volna az alternatívája - vagy azt, hogy a családján belül lebukott politikus megcsalt házastársa (aki adott esetben szintén közszereplő) a lebukás után áldozatból tettestárssá válva aktívan részt vesz a politikai érdekből boldog házaséletet színlelő hazudozásban. Ahogy a melegek jogegyenlősége természetes számomra, úgy az etikus non-monogám kapcsolatnak, nyitott házasságnak, illetve poliamoriának nevezett kapcsolatformákat is egyenrangúnak tartom a monogámiával. Miként a házasfelek, élettársak szabadon döntik el, akarnak-e gyereket vagy sem, ekképp az is az ő dolguk, igényt tartanak-e a teljes szexuális és érzelmi kizárólagosságra, vagy megengedik a partnerüknek (illetve önmaguknak), hogy a nemi és szerelmi örömöket másokkal is átéljék. Gyurcsány Ferenccel nem az a bajom, hogy a feleségével párhuzamosan mást is szeretett. Hanem, hogy a választók előtt kettős életet élt, s párját és pártját is erre a színjátékra kárhoztatta. S ha már annyit emlegetik mostanság a szuverenitást, újra felteszem a kérdést, amit 2019-ben, a Borkai-ügyben már leírtam: vajon kit könnyebb megzsarolni egy idegen titkosszolgálatnak? Azt, aki a nyilvánosság előtt is felvállalja az életmódját - mondjuk a párkapcsolaton kívüli szexuális viszonyát -, vagy azt, aki ezt még a családja elől is titkolja? Akkor ki is veszélyezteti itt a haza biztonságát? Kit is lehet nagyobb eséllyel hazaárulóvá zsarolni?

Persze én is ebben az országban, illetve világban élek, tudom hát: az még sci-finek is meredek lenne, hogy a szexmunkáshoz járó vagy szeretői viszonyt fenntartó politikusok egyszer csak tucatjával, százával comingoutolnak, bejelentve: holnaptól nyitott kapcsolatban fognak élni. De ha ők továbbra is a kettős életet választják, miért ne lehetne ezt bemutatni? Gondoljunk már bele: ha egy vegetáriánus életmódgururól kiderülne, hogy otthon titokban húst eszik, vagy egy alkoholról való sikeres leszokását hirdető celebről bebizonyosodik, hogy rendszeresen lerészegedik, akkor is az ezt feltáró orgánumot szidnánk? Akkor miért alkalmazzunk más elbánást a politikusok esetében? S ez nem csak a szexügyekre igaz. Gyurcsány Ferenc és Dobrev Klára megromlott kapcsolatához hasonlóan Magyar Péter és Varga Judit válságba került, illetve csődbe jutott házasságának belső titkai is nyilvánosságra kerültek. Itt nem megcsalásról volt szó, de ugyanígy felvetődött a mozzanat, amit sokan árulásként értelmeztek. Kapcsolatuk tönkremenetele, valamint politikai nézetazonosságuk megszűnése után Magyar és Varga egyaránt olyan leleplezésekkel álltak elő, amellyel a másikat és/vagy annak pártját kínos helyzetbe akarták hozni. A publikált információk abból az időből származtak, amikor még együtt éltek, közösen nevelték a gyerekeiket.

A szekértáborok hívei a régi páros háború tükrében, saját belpolitikai meggyőződéseik mentén álltak ki az egyik fél mellett, miközben a másikat elítélték. A szelektív ítélkezés része volt az a nézet, hogy mennyire felháborító árulás, ha valaki a sajtón keresztül nyilvánosságra hoz kényes információkat a gyermeke anyjáról vagy apjáról. Nincsenek illúzióim arról, hogy ezek a hívők villámgyorsan megváltoztatnák a véleményüket, ha Orbán Viktor és Lévai Anikó egy csúnya válási konfliktus során politikai tőkét akarnának kovácsolni egymás vádjaiból. Én azonban, függetlenül attól, hogy melyik házaspárról van szó, és milyen politikai állásfoglalásom van az adott pártról vagy kormányról, ugyanazt a nézetet képviselem. Több mint negyedszázada boldog házasságban élek, így nem tudhatom, és remélhetőleg nem is fogom megtudni, hogy én vagy a feleségem hogyan reagálnánk, ha a kapcsolatunk végzetesen megromlana. Ezért nem szeretnék senkit kioktatni arról, hogy mit kellett volna tennie. Politikai szempontból, ha valaki politikusként vagy annak házastársaként válik, számolnia kell azzal, hogy mások politikai tőkét próbálnak kovácsolni az eseményekből. A Gyurcsány válásáról és házasságon kívüli kapcsolatáról szóló riport kapcsán pedig felmerül a kérdés: vajon etikus-e, ha valaki a politikai ellenfelévé vált egykori házastársáról kompromittáló információkat hoz nyilvánosságra, amelyeket még a közös életük során szerzett?

Tartok tőle, hogy itt sem érvényesül az egyenlő mérce elve. Azok, akik Gyurcsányék belső ügyeinek egy portál általi napvilágra hozatalán felháborodtak, általában egy szót sem szóltak, amikor a Magyar-Varga páros hasonlóan cselekedett egymással – sőt, ami még aggasztóbb, csupán a politikai ellenfeleikre irányult a haragjuk. Én viszont nem táplálok ellenszenvet senkivel szemben. Magyar Péternek a nejével folytatott beszélgetését rögzítő felvétel közzététele olyan lépés, ami visszaidézi Martha Mitchell történetét, aki a Nixon-kormány igazságügy-miniszterének felesége volt. Ő a férje környezetéből származó információk révén járult hozzá a Watergate-botrány kirobbanásához, hiszen "tökéletesen tudta, milyen hazugságokat terjesztett a férje." Ahogy Nixon is megjegyezte: "Ha Martha Mitchell nem lett volna, akkor a Watergate sem." Érdekes párhuzam, hogy Magyar Péter ügyéhez hasonlóan a leleplezett fél is a házastársa, Martha Mitchell mentális egészségét próbálta kétségbe vonni, mondván, "az elnök és emberei mindent megtettek, hogy a sajtóban iszákos, hisztérikus, megbízhatatlan nőként tüntessék fel."

Azt gondolom, egy politikusi házasság megromlásának része lehet a politikai meghasonlás is: hogy az illető nemcsak a házastárssal fordul szembe, de azzal a kormánnyal is, amelyet addig a párkapcsolatán át támogatott, s persze egzisztenciálisan is haszonélvezője volt. Aki ismeri a munkásságomat, tudja, hogy a Varga Judit (s korábban a volt férje) által szolgált NER-ről éppúgy rossz véleménnyel vagyok, mint a Tisza Pártról és elnökéről. De azt ne csináljuk már, hogy amikor Magyar Péter lehallgatja a politikus feleségét, akkor fújolunk, ha pedig Magyar Pétert hallgatják le , mint politikust, akkor kárörvendően ujjongunk. S akik azzal kritizálják a Direkt36 DK-riportját, hogy miért most, miért a haldokló oroszlánba rúgnak bele, miért nem akkor írták meg ezt, amikor a DK (a mostani Tiszához hasonlóan) a legnagyobb és legesélyesebb ellenzéki párt volt, azoknak azt tudom mondani: aki valaha foglalkozott oknyomozással, a kiszivárogtatások természetével, az pontosan tudja a választ. Ahogy Magyar Péter se akkor robbantotta a feleségét kínos szituációba hozó politikai bombát, amikor még ott ült az évértékelőn, úgy a BKV-botrány sem akkor pattant ki, amikor az MSZP-SZDSZ koalíció győzelmet aratott, hanem azután, hogy szétszakadt. Az ilyen ügyek bizonyítékai gyakran csak a kudarcok után bukkannak a radarszint fölé. Mikor az elhallgatásban addig kölcsönösen érdekelt szereplők viszonya megváltozik.

Ha valaki, akkor én biztosan élvezettel olvasnék (vagy írnék) olyan riportokat, amelyek a Fidesz, a Tisza, a Mi Hazánk és a Kutyapárt belső ügyeit, valamint magánéleti szálait is feltárják. Ráadásul, ha jól tudom, a DK jelenleg is parlamenti párt, és nem mondott le arról, hogy a 2026 utáni időszakban is megőrizze ezt a státuszt. Így hát a személyi dinamikáik és motivációik éppúgy közérdekű információnak számítanak. Én magam tavaly az uniós választásokon a Tiszára szavaztam, nem kis részben azért, hogy egy alapos pofont adjak a NER-nek és letörjem a DK egyre arrogánsabb törekvéseit. Jelenleg azon tűnődöm, hogy ha a helyzet úgy alakul, jövőre a DK-ra vagy a Kutyapártra fogok szavazni, attól függően, hogy kinek lesz a nagyobb esélye a bejutásra. Ezzel szeretném megakadályozni, hogy egy kétharmados vagy egypárti feles Tisza-kormány alakuljon, és azt is, hogy a zöld, liberális és baloldali pártok helyét teljesen a Tisza foglalja el az Országházban. Elegem van az egypárti alternatívákból - a Fidesz versus Tisza kormánytöbbség opciókból. Koalíciókényszeres biodiverzitásra vágyom. Ugyanakkor felháborít, hogy egyes Tisza-rajongó véleményformálók még Magyar Péter legvitatottabb lépéseit is szó nélkül hagyják, mert szerintük most nem szabad gyengíteni Orbán leváltásának esélyeit. Ha én ezt nem tehetem meg más pártokkal szemben, akkor attól, hogy fontolóra veszem a rájuk való szavazást, még bátran írok majd egy cikket, amelyben a DK-t, a Kutyapártot vagy bárki mást kritizálok, ha úgy érzem, hogy megérdemlik.

Különben is, miért éppen most? Ha a kegyelmi botrányt vagy a plágiumügyet kiváltó iratok csak Schmitt Pál és Novák Katalin hivatali ideje után kerülnek a médiába, akkor az már nem érdemel figyelmet? Ha az őszödi beszéd csak Gyurcsány miniszterelnöksége után kerül napvilágra, akkor az már nem számít? Ez megint az a felületes gondolkodásmód, amely szerint az újságírás csak akkor releváns, ha közvetlen politikai hasznot hoz. Pedig a fent említett három botránynál valójában még nagyobb visszhangot érdemelt volna, ha ezek a közjogi méltóságok nyugodtan végigélik a hivatali idejüket, és csak utólag derül ki, hogy az egyik hazudott, a másik plagizált, a harmadik pedig egy pedofil bűnöző segítőjét próbálta meg tisztára mosni.

Igazából azért lett nagyobb, szekértáborokon átívelő felháborodás ebből a Direkt36-riportból, mert a hatalom és kiszolgálói valójában így működnek. Ha a hatalom megtartása vagy megszerzése közben politikusként lebukom, az benne van a pakliban, így jártam. De az sokkal jobban fáj, amikor az elkövetés során, a kampány alatt megúsztam, de utána a legváratlanabb pillanatban, amikor már visszavonulnék, csap le rám a múltam. Ilyen az emberi természet: amikor a bankrabló fegyverrel hadonászva rámolja be a hátizsákjába a pénzt, a rendőrnek szurkolunk. De amikor már sikeresen meglógott, és egy karibi szigetországban élvezi a kockázat jutalmát, rokonszenvünk valahogy átfordul felé. Ahogy a második gyilkosság után már én is elkezdtem szurkolni kedvenc pszichopatámnak, a tehetséges Mr. Ripleynek, hogy ha már ennyit kulizott a hullák eltüntetésével, akkor megérdemli, hogy ne bukjon le. Ami egy filmet nézve még jópofa. De egy morállal és bűntudattal rendelkező nézőnél ez azért tud gátlás nélkül működni, mert nem keveri össze a fikciót a valósággal.

Papp László Tamás újságíró, az ÖT szerzője.

Ez a cikk az ÖT és az Index közötti szoros együttműködés eredményeként került fel oldalunkra. Ha tetszik, amit olvasott, és szívesen megosztaná, vagy kommentelne, esetleg még több hasonló érdekes tartalomra vágyik, ne habozzon, látogasson el partnerünk, az ÖT weboldalára!

A véleménycikkek esetében fontos megjegyezni, hogy azok nem mindig tükrözik az Index szerkesztőségének hivatalos álláspontját.

Borítókép: Dobrev Klára és Gyurcsány Ferenc 2018. január 27-én, egy fontos pillanatban. Fotó: Mohai Balázs / MTI.