Felfogni nehéz, milyen felbecsülhetetlen értéke van az életnek.
A reggeli rutinom mindig egy kis küzdelem: ötkor kelek, és igyekszem a lehető legcsendesebben készülődni, hogy ne zavarjam meg a kutyák és a családom álmát. Mivel ők még mélyen szenderelnek, nekem egy kis időre van szükségem, hogy magamhoz térjek. Első lépésként alaposan megfürdök, majd összeszedem a reggeli arcomat. Smink nélkül, csupán egy kis krémmel próbálom a "falusi sétára" alkalmas külsőt kialakítani. Gyorsan átfésülöm a hajam, aztán belebújok az előkészített ruhákba, és már suhanok is az autóhoz.
Hat előtt tíz perccel már a dohánybolt előtt álldogálok, ott, ahol a reggelem mindig vidámra sikeredik. Minden egyes mondat, amit hallok, szinte kényszerít, hogy nevetésben törjek ki, hiszen a poénok csak úgy repkednek körülöttem.
Még zárva tart a hely, de a másik hajnali művész már ott parkol az autójával, és belül türelmesen várja a gőzölgő kávéját.
Besunnyogok én is, hiszen nekünk még nyitás előtt is megvan a szabadságunk. A szokásos viccelődés helyett egy halvány mosolyt kapok tőle, ami meglepően kedves. A tulaj is megtisztel egy köszönéssel.
Megérkezik a kávénk – az újságok, amiket ilyenkor szoktam keresni, még egy kis időre eltűntek -, és kilépünk a bolt küszöbén.
- Hogy vagy? - érdeklődöm a festőről, aki nemcsak színeket kever, hanem garázsokat épít, kerítéseket állít fel, falakat bont le, és emel, szóval igazi mindenes a szakmájában.
- Hát... - mondja, miközben tekintete a külvárosi újságos bódé irányába vándorol, ahol a fényes papírok szélfútta táncot járnak.
És akkor látom meg a tetején lévő kis pohárkát, abban az elemes mécsest. Nagyon szép.
"De hangulatos" gondolom az első másodpercben, aztán rájövök, hogy ki is mondtam ezeket a szavakat.
- Miiiiiiiiiiiiiiiicsodaaaaaaaaaaaa?! Múlt csütörtökön még itt viccelődtünk, és mondta, hogy másnap szabadnapos lesz. (Ákos, a taxis is odajárt már vagy 4-5 éve minden reggel, sőt volt, hogy még délután is.)
- Igen, még a délutáni órákban találkoztunk. Este nyugovóra tért, és péntek reggel már nem ébredt fel. Szívroham történt.
Egy percig csak néma csendben álltunk, mintha a világ megállt volna körülöttünk, és a szavak elhagyták volna a szánkat.
Majd jöttek a többiek. Komor arccal, hiszen ők már tudták, nem csak heti két reggel járnak oda.
A nevetés helyett a reggel csendes ácsorgós lett. Felfoghatatlan, hogy ennyi egy élet....
Ma ismét szembejött velem egy olyan színű taxi, mint amilyen Ákosé volt. Integettem neki, de a mozdulatom közepén hirtelen tudatosult bennem, hogy ő már soha nem fog velem szemben haladni. És soha nem telefonálhatok, hogy segítsen, ha fuvarra lenne szükségem.
Nem voltam annyira közeli kapcsolatban vele, mint mások, és nem osztottuk meg az életünket, de mégis mélyen megérint a hiánya. Olyan, mintha egy rég elveszett barát távozott volna. Ha engem ennyire megvisel, akkor vajon mit élhet át a családja, a felesége és a lánya? Az ő fájdalmuk biztosan sokkal intenzívebb.
