Még a NASA sem tudja teljesen, hogyan reagáljon arra a helyzetre, ha valaki az űrben életét veszti. Mi történik ilyenkor? Milyen kihívásokkal néznek szembe a tudósok és az űrhajósok, amikor az élet és a halál határvonalán egy másik világban kell döntéseke

Mivel egyre több ember indul el a bolygóról a világűrbe, és az űrutazások hossza is egyre nő, ezért előbb-utóbb aktuális lesz a kérdés: mi történik akkor, ha valaki a Földön kívül veszti életét? A kérdés a NASA-t is foglalkoztatja.

A kérdésről a Scientific American című tudományos portál patológus vendégszerzője írt cikket, amely felidézte: a NASA már 2012-ben lépéseket tett azért, hogy felkészüljenek egy ilyen eshetőségre.

Az esetről nem érkezett hivatalos sajtóközlemény, de a Human Remains Containment Unit (HRCU), azaz az Emberi Maradványok Tárolóegysége, sikeresen megérkezett a Nemzetközi Űrállomásra (ISS). Az eszköz fagyasztott élelmiszerekkel és tudományos berendezésekkel együtt utazott az űrbe. Első ránézésre úgy tűnhetett, hogy csupán egy egyszerű tárolóegységről van szó, amely a fagyasztott termékek szállítására szolgál, de valójában egy katonai hullazsák módosított verziójáról beszélünk, amelyet kifejezetten az emberi maradványok biztonságos kezelésére terveztek rendkívül veszélyes környezetekben.

A portál szerint emögött a lépés mögött már egyértelműen az állt, hogy a NASA elkezdett felkészülni arra az eshetőségre, ha egy asztronauta a világűrben fejezné be életét. "Mi történne, ha egy űrhajós meghalna odakint? Hazahoznák, vagy ott hagynák? Ha egy másik világon halna meg, az lenne a végső nyughelye? Ha egy űrhajón vagy űrállomáson halna meg, a maradványait pályára állítanák, vagy menekülési sebességgel a csillagközi ürességbe küldenének?" - sorolták azokat a kérdéseket, amik felvetődhetnek ezzel kapcsolatban. Mint megjegyezték, a NASA már elkezdte kidolgozni a lehetséges válaszokat ezekre a kérdésekre, és ez teljesen időszerű, "mert a kérdés már nem az, hogy valaki meghal-e az űrben, hanem az, hogy mikor" .

Ahogy azt már említették, a Földön kívül eddig egyetlen űrhajós sem veszítette életét, habár több űrmissziót is tragédia sújtott. 1971-ben a szovjet Szojuz-11 küldetés három fős legénysége életét vesztette, amikor űrhajójuk hirtelen nyomásvesztés következtében fulladt meg az űr mélyén, alig néhány pillanattal a légkörbe való visszatérés előtt. Halálukat azonban csak az űrhajó Földre való érkezése után erősítették meg. Az Egyesült Államok űrhajózási története is hasonlóan tragikus, hiszen minden űrutazáshoz kapcsolódó haláleset a Föld légkörében történt, így jogi szempontból a helyzet világos volt.

Mostanra viszont a tervezett küldetések egyre hosszabbak, és célpontjaik a Föld alacsony pályáján túlra esnek. Ráadásul a NASA űrhajósai egyre idősebbek: az átlagéletkor jelenleg 50 év körül mozog. Ez egy olyan korosztály, ahol a természetes halál statisztikailag relevánssá válik, még az egészséges emberek esetében is.

A legutóbbi űrhajós-kiválasztási folyamatot például meghosszabbították, nem csupán a felvételi létszám növelése érdekében, hanem azért is, hogy még inkább ösztönözzék a jövőbeli hosszú távú küldetésekhez szükséges fiatalabb legénységi tagok bevonását.

Ha valaki meghalna az ISS fedélzetén, akkor viszonylag egyértelmű lenne a helyzet. A holttestét az HRCU-ban helyeznék el, amelyet aztán lezárnának és biztonságosan elhelyeznének egy nem nyomás alatt álló területen a Földre való visszaszállításig. Az eszköz képes integrálódni az ISS fedélzetén már meglévő hűtőrendszerekkel, hogy lassítsa a bomlást, és tartalmaz szagcsökkentő szűrőket, nedvességelnyelő bélést, valamint fordított cipzárakat a fejrésznél azért, hogy tiszteletre méltó módon lehessen kinyitni. A testet pántok rögzitenék az üléshez a visszatérés alatt, és címkék és nemzeti zászlók elhelyezésére szolgáló felvarrók is vannak rajta.

A Sam Houston Állami Egyetem 2019-es hullatesztjei megerősítették az eszköz hatékony működését. Néhány változat több mint 40 napig képes volt fenntartani a bomlási folyamatot, mielőtt átlépte volna a kritikus határt. A NASA még egy ejtési tesztet is végzett a zsákkal, amelyet 19 láb magasból dobtak le, hogy szimulálják a kemény leszállási körülményeket. Ezzel párhuzamosan a Scientific American szerzője úgy véli, hogy...

A mikrogravitációs környezetben, mint amilyen a Hold felszíne, a test bomlásának folyamata még mindig rejtély marad. Senki sem tudja biztosan, hogy a HRCU mennyire képes megőrizni a szöveteket a törvényszéki boncolás céljára. Ez különösen aggasztó, hiszen az űrben bekövetkező halálesetek nem csupán tragikus veszteségek, hanem értékes információkat is szolgáltathatnak a jövőbeli űrmissziók szempontjából. "Az űrhajós halála lehet egy fiziológiai véletlen következménye, egy elkerülhetetlen kozmikus balszerencse, vagy talán a világűrben működő rendszerek hibáinak következménye, amelyeket fel kellene tárni és javítani lehetne?" – tette fel a kérdéseket egy tudományos portál, rávilágítva a probléma komplexitására.

A NASA munkatársai egy különösen szigorú eljárásra készülnek, amelyet "misszió közbeni törvényszéki mintavételnek" neveznek. Ez a protokoll, amelyről az űrhajósok ritkán nyilatkoznak, de mindenki számára ismerős, arra kötelezi a legénységet, hogy alaposan dokumentálják az eseményeket a helyszínen. A NASA repülési orvosainak valós idejű irányítása mellett kell eljárniuk: a holttest fényképezése, valamint vér-, testnedv-, haj- és szövetminták gyűjtése elengedhetetlen lépései ennek a folyamatnak. Csak ezt követően kerülhetnek a maradványok a HRCU-ba, biztosítva a legmagasabb szintű tudományos és jogi megfelelőséget.

Egy különleges forgatókönyv létezik arra az esetre, ha valaki az űrállomás határain kívül, űrséták vagy Hold- illetve mélyűri missziók során veszíti életét. Amennyiben a legénység tagjának maradványait sikerül visszaszerezni, azokat egy kifejezetten erre a célra tervezett "űrlepelbe" csomagolják. Ez a lépés nem csupán praktikus, hanem pszichológiai szempontból is jelentős, hiszen az űrügynökségek igyekeznek elkerülni, hogy egy emberi holttest a világűrben lebegve feltűnjön egy műholdas felvételen – emelte ki a cikk írója. Ha pedig a temetést valamilyen okból a világűrben kell lebonyolítani, a fennmaradó űrhajósok feladata, hogy egy egyszerű, de méltó szertartást tartsanak az elhunyt emlékére, majd folytassák a küldetésüket.

A Scientific American szerzője úgy véli, hogy a fenti kérdések viszonylag egyszerűnek számítanak. A nehezebb dilemmák között szerepel például a halálesetek és a holttestek feletti jogi hatáskör kérdése.

A Nemzetközi Űrállomáson még tiszta a helyzet: ott az elhunyt űrhajós hazáját illeti a joghatóság. De ez a egyértelműség elmosódik, ahogy a célállomások egyre távolabb kerülnek és az utazások egyre változatosabbá válnak. "Mi történik az űrügynökségek Holdra vagy Marsra irányuló küldetésein? Hogyan változhatnak a szabályok a kereskedelmi vagy multinacionális űrrepülések esetében - vagy éppen az Elon Musk, Jeff Bezos és más technológiai multimilliárdosok által elképzelt magánűrállomások és bolygóközi települések esetében? [...] Mi történik például, ha bűncselekmény gyanúja merül fel?" - sorolta a kérdéseket a szerző, megjegyezve: a NASA és partnerei megkezdték egy, a témában releváns jogi keretrendszer kidolgozását, például az Artemis-egyezmények részeként, de a halál számos bensőség részletével még ezekben sem foglalkoztak. És nem mond erről semmit az 1967-ben aláírt (és napjainkra egyre kevésbé relevánsnak mondható) világűregyezmény sem.

A szerző úgy összegzett, hogy a NASA remek munkát végzett az asztronauták életben tartásával kapcsolatban, de a folytatódó űrutazások miatt statisztikai bizonyosság, hogy előbb vagy utóbb valaki nem fog élve visszatérni. "Ha ez bekövetkezik, az nem csupán tragédia lesz. Hanem próbatétel. Próbatétel a rendszereink, az etikai normáink és a halandóság új dimenziójához való alkalmazkodóképességünk számára" - írta.