Bob Dylan folyamatosan újraértelmezi saját életének történeteit, még akkor is, ha esetleg kedvezőtlen véleménnyel vagy róla.

Nem egyszerű az amerikai zenészről életrajzi filmet készíteni, a Sehol se otthon azonban megkapta Dylan áldását.

Amikor 2007-ben bemutatták a Bob Dylanról készült "kvázi-életrajzi" filmet, az I'm Not There-t, a nézők egy része nevetett, vagy elgondolkodva hümmögött a film egyes jelenetein, míg én csak csendben figyeltem. Ugyan a zenész életműve nem volt teljesen ismeretlen számomra, mégsem éreztem magam a keményvonalas rajongók táborában, akiknek Todd Haynes alkotása készült. Az I'm Not There egyáltalán nem próbálta meg a klasszikus életrajzi film kereteit követni; inkább egyfajta művészi etűdök sorozataként jelent meg, amely bemutatja, ki is az a Bob Dylan, és milyen sokféle hatás formálta őt. Hiszen ő, a zenész, nem csupán egy egyszerű figura: nem csupán Minneapolis szülötte, ahogy az anyakönyvi kivonata mutatja, hanem a francia modernista költő, Arthur Rimbaud, a folkzenész Woody Guthrie és a rock'n'roll különféle hatásainak összegzése. A filmben több színész is életre kelti Bob Dylant – köztük egy nő, Cate Blanchett, aki meglepő módon tökéletesen megidézi a művész sokrétűségét.

Ugorjunk vissza a jelenbe, ahol a mozik vásznain világszerte debütál James Mangold legújabb rockzenész-biopicja, A nyughatatlan. Biztos vagyok benne, hogy a Sehol se otthon nem csupán egy rétegfilm, még ha Bob Dylan művészete az amerikai lélek számára sokkal meghatározóbb is, mint nálunk, ahol inkább Cseh Tamás kultusza hódít. Akárhogy is van, a Sehol se otthon Timothée Chalamet főszereplésével azért készült, hogy a nézők ezrei felfedezzék, és talán néhány Oscar-díjat is bezsebeljen. Még ha valakinek nem is ismerős a dalok világa, a 60-as évek hangulata mindenképpen elvarázsolja.

Hogy kicsoda Bob Dylan, az többnyire Bob Dylannek okozott legnagyobb problémát. Amikor a hatvanas évek elején felbukkant New Yorkban, egy zenekritikus leült vele szemben, és azt mondta: "Soha nem lesz belőled Woody Guthrie, szóval jobb, ha abbahagyod." (Guthrie dalait énekelték a polgárjogi mozgalmak résztvevői - főleg a This Land is Your Land ismert -, de aztán elsöpörte a rock'n'roll forradalma. Ma már olyan hallgatni, mintha régi gramofontekercseket hallgatna az ember. A történetet önéletrajza, a Krónikák I. kötetében írta meg Dylan, a második kötetre azóta is várunk.) Bob Dylan tényleg a folk bűvöletében indult, olyan közegben, ahol fétisszerűen imádták a hitelességet. De ő aligha tartotta a saját életrajzát elég érdekesnek, ezért

Martin Scorsese monumentális dokumentumfilmjében pedig azt mondta, messze-messze született attól a helytől, ahová tartozik. Így aztán bármit hazudhat arról, ki ő és honnan érkezett.

A Sehol se otthon igyekszik megjeleníteni azt a problémát, ami Dylan személyét körüllengi. Az alkotók nem az egész karrierre koncentrálnak, csupán annak kis szeletét mutatják be - a kezdeteket a csavargókkal és művészekkel teli Greenwich Village-ben, valamint azt a nevezetes időszakot, amikor a folkzenész "átment elektromosba", és 1965-ben elkészítette a Highway 61 Revisited című albumot. Másrészt olykor-olykor a főszereplők szájából halljuk, hogy

Például olyasféle alaknak füllentse magát, aki akár egyenesek Jack Kerouac regényéből, az Útonból bukkant elő.

Így aztán arra sem jut idő, hogy kiderüljön, egy évvel később Dylant súlyos motorbaleset érte. Igaz, nem tudjuk, tényleg súlyos volt-e: a rajongók ezen máig tanakodnak, és a többség azt feltételezi, hogy valójában kisebb koccanás történt, csak Dylan nagyította fel. Rendőrségi jegyzőkönyvet és kórlapot nem ismerünk, és csak a zenekara tagjai állították, hogy nyakmerevítőt kellett viselnie.

Bob Dylan híres arról is, hogy gyűlöli az interjúkat és még jobban a róla készült életrajzokat. Az újságírókkal általában a bolondját járatta, és homályos vagy kitérő válaszokat adott a kérdésekre. Saját memoárja inkább hasonlít Az eltűnt idő nyomában fejezeteire, mint szabályos önéletmesélésre, ráadásul tele van pakolva hosszú merengésekkel és ködös emlékekkel, nehezen követhető időrendben. Róla szóló életrajzból viszont jó párat ismerünk, noha nem lehet egyszerű különválasztani a tényeket attól a sok bullshittől, amit részben maga a zenész terjesztett magáról, részben mások róla. Az egyik életrajzíró, Clinton Heylin például meg is mondta, hogy soha nem találkozott Dylannel, és nem is akar, mert csak még jobban összezavarná.

Amikor 2007-ben Todd Haynes elkészítette az I'm Not There-t, Bob Dylan úgy nyilatkozott, nem hagyott volna jóvá másfajta forgatókönyvet. A 83 éves zenész most mégis áldását adta erre a konvencionális filmre, amely inkább mutat rokonságot a Johnny Cashről és Bob Marley-ról szóló hasonló mozikkal, és semmiben nem hasonlít a kaleidoszkópszerű, zavarba ejtő másikra.

Bob Dylannek állítólag egy különleges kérése volt Mangold felé: szeretett volna változtatni a film vöröses-szőke hajú női mellékszereplőjének nevén. Valódi barátnője, Suze Rotolo, akit a The Freewheelin' című lemez borítóján is láthatunk, mindig is távol tartotta magát a nyilvános figyelemtől. (Sajnos 2011-ben hunyt el.) A Sehol se otthon című film női karakterét végül Sylvie Russónak keresztelték el.

Nincs mit csodálkozni azon, hogy a film - főként dramaturgiai megfontolásokból fakadó - pontatlanságai miatt Dylan nem szólalt meg. Például Johnny Cash nem volt jelen a Newport Fesztiválon 1965-ben, amikor Dylan elektromos gitárral lépett a közönség elé, de 1964-ben ott volt, és mindig támogatta barátja merész újításait. Továbbá Dylan első találkozása Woody Guthrie-val sem úgy zajlott, hogy Pete Seeger is a kórteremben tartózkodott.

Dylan számára valószínűleg vonzó volt, hogy életéről filmet készítettek, amely bemutatja azt a mítoszt, akivé vált: a hatvanas évek ikonikus zenészét. Valószínű, hogy örömmel tölti el, hogy dalai egy új generáció számára is elérhetővé válnak, így a muzsikája tovább élhet és inspirálhat.

Kevesen tudják, de a már említett Scorsese-dokumentumfilmet, a Netflixen bemutatott The Rolling Thunder Revue-t maga Dylan hamisította meg, amikor kitalált interjúkat kért bele. (Scorsese persze, aki végülis inkább játékfilmekben utazik, teljesítette a kérést.) Többek között egy olyat, amiben Sharon Stone kijelenti, hogy még nem volt 18 éves, amikor groupie-ként részt vett az egyik Dylan-turnén. Ami nem igaz. De igazán megmutatja Dylan elvetemültségét: az sem tartja vissza, hogy akár rosszat gondolsz róla.