Az áldozati lét valójában egyfajta játék, ahol a szereplők gyakran nem is sejtik, hogy a szabályok és a kimenetek mennyire manipulálhatók. Az emberek, akik ebben a szerepben találják magukat, sokszor úgy érzik, hogy a körülmények áldozatai, de valójában a

"Le akart lőni. De az a helyzet, hogy aki élni akar, azt nagyon nehéz megölni. Mondtam neki, hogy ezzel nagyon elrontaná a napomat, mert van két hét hónapos kislányom, akiket fel kell nevelni. Azt mondta, jó, akkor térden lő. Erre magyarázni kezdem, mennyire bonyolult a térdízület, és végül megegyeztünk egy alsólábszár-lövésben" - idézi fel egy 2007-es bankrablás elkövetőjével folytatott beszélgetését Végh József, aki túsztárgyalóként érkezett a Széna téri OTP-be, ahol egy férfi foglyul ejtette a bank néhány alkalmazottját és ügyfelét, majd ötmillió forintot és szabad eltávozást követelt. Többeket elengedett, de három túsz még mindig veszélyben volt, amikor a rabló túszcserét sürgetett. "Azt akarta, hogy a három túsz helyett álljak be én. Ezt a parancsnok nem engedélyezte, mert ilyenkor nincs értéke annak, akire kicserélik a túszokat. Egy orosz és egy francia alezredest is így végeztek ki" - mondja a szakember. A túszok végül életben maradtak, a bankrablót viszont lelőtték.

A pszichológus első túsztárgyalása 1993-ban volt Baján, ahol egy középiskolás egy automata fegyverrel túszul ejtette öt diáktársát: "Magára akarta vonni a figyelmet, hogy elmondhassa, a felnőtt-társadalom hogyan él vissza a gyerekek kiszolgáltatottságával. Azt mondtam neki, hogy ilyen szép üzenetet nem lehet fegyverrel kikényszerítve elmondani, mert akkor értékét veszíti. Sokat beszélgettünk, rendkívül értelmes fiú volt, József Attila emberfelfogása is szóba került. Végül letette a fegyvert, és elengedte az összes túszát, mindenki sértetlenül távozott."

Filmbe illő történeteket tud felidézni, de nem csupán ezek a krimiszilánkok vonzottak minket a volt túsztárgyalóhoz. Az igazi célunk az volt, hogy feltárjuk, hogyan működnek ezek a rendkívüli kommunikációs helyzetek. Miként ismeri fel, meddig terjesztheti ki a határait, és mit mondhat egy olyan idegennel, aki akár az élet kioltására is kész? Melyek azok a határok, amelyek egy ilyen feszültséggel teli szituációban meghúzódnak? Hogyan fedezhető fel, kire milyen érzelmi hatások gyakorolhatnak? Mi dönti el, hogy valaki áldozattá válik, vagy éppen ellenkezőleg, megmenekül?

Végh József ma is a legnagyobb népszerűségnek örvendő hazai túsztárgyaló, aki az elmúlt évtizedekben hivatását új irányokba terelte. Az egyéni fejlődés mellett szakmai képzéseket is vezet, ahol különböző cégeknek kínál szervezetfejlesztési, vezetői készségfejlesztési, valamint konfliktus- és stresszkezelési tréningeket. Különösen figyelemre méltó, hogy az extrém helyzetek kezelésére is felkészíti tanítványait, hiszen e területen is jelentős tapasztalattal rendelkezik. Lélektaktikai tréningjein olyan szakemberekkel dolgozik együtt, akik fegyverrel végzik munkájukat – például rendőrökkel, katonákkal és különleges alakulatok tagjaival. Ezek a képzések a feladat- és helyzetismeretre építenek, kifejezetten az extrém stressz hatásait elemzik, és segítenek a stressz következményeinek kezelésében. A tréningek részeként foglalkoznak a fogságba esés, túlélés és szökés technikáival is. E sokrétű tapasztalatgyűjtés eredményeként Végh József kivételes pszichológiai tudása és felkészültsége egyedülálló a szakmában.

A félelmek, amelyek valakit áldozattá vagy feláldozhatóvá tesznek, sokféle formában megjelenhetnek. Az önértékelés hiánya gyakran az egyik legmeghatározóbb tényező; amikor valaki nem hisz a saját értékében, könnyen enged a manipulációnak vagy a bántalmazásnak. A társadalmi elutasítástól való félelem is erős motiváló erő lehet: az emberek hajlamosak elviselni a bántalmazást, csak hogy ne maradjanak magányosak. A jövőtől való szorongás, különösen a bizonytalan helyzetekben, szintén hozzájárulhat ahhoz, hogy valaki feláldozza saját szükségleteit mások érdekében. Ezen kívül a konfliktusoktól való félelem is kulcsszerepet játszik. Azok, akik rettegnek a konfrontációtól, gyakran inkább tűrik a sértéseket, mintsem hogy szembeszálljanak velük. Végül, a hatalom és kontroll elvesztésétől való félelem is képes arra, hogy valakit a háttérbe szorítson, és megakadályozza őt abban, hogy kiálljon saját magáért. Ezek a félelmek együtt alkotják azt a komplex pszichológiai tájat, amelyben az emberek áldozattá válhatnak.

Főként a félelem az egyedülléttől. A legalapvetőbb félelem az, hogy érintés nélkül maradok. Ezért még mindig jobb, ha fenékbe rúgnak, mint ha semmilyen érintést nem kapok. De az áldozat mit tanult meg? Azt, hogy hogyan tudja fenékbe rúgatni magát. Nem azt elérni, hogy megsimogassák az arcát, hanem azt, hogy miként lehet büntetést kapni.

Közkeletű vélekedés, hogy a traumákkal teli gyerekkor meghatározza az ember teljes életét, a későbbiekben is nagyobb eséllyel válhat áldozattá vagy épp elkövetővé. Te hogy látod ezt?

Az, hogy valakinek nehéz gyerekkora volt, még nem predesztinálja arra, hogy ő maga is elkövetővé vagy áldozattá váljon. Ezek játszmák, amelyeket valóban az ember már gyerekkorában megtanul. Az tény, hogy a gyerekkori minták erőteljesen rögzülnek, nem könnyű felülírni őket, nagyfokú önismeret kell hozzá, és csak egy igazán jó szakember segítségével lehet megtenni.

Eric Berne munkássága révén ismerhetjük meg az emberi interakciók komplex világát, amelyet az emberi játszmák fogalma köré épített. E megközelítés, a tranzakcióanalízis, számomra a szakmai tevékenységem egyik alapköve. A lényeg, hogy az emberi lények három alapvető énállapottal rendelkeznek: a szülői, a felnőtt és a gyermeki énállapottal. Ezek az énállapotok meghatározzák, hogy az egyes kommunikációs tranzakciók honnan erednek, és hogy a másik fél milyen énállapotát célozzák meg. Ennek tudatában feltárhatjuk azokat a játszmákat, amelyek formálják életünket, és amelyek sokszor nem tudatosan irányítanak minket. Stephen B. Karpman konfliktusmodellezése, amely a drámaháromszög fogalmára épít, további mélységet ad a témának, hiszen az elkövető, áldozat és megmentő szerepek folyamatosan jelen vannak az emberi kapcsolatokban. Ezek a játszmák szövik át mindennapjainkat, és ha nem vállaljuk a felelősséget a tudatos változtatásra, akkor könnyen észrevétlenül ismétlődő helyzetekbe és krízisekbe kerülhetünk. Az életünk minősége tehát nagymértékben múlik azon, hogy képesek vagyunk-e felismerni és újraértelmezni ezeket a játszmákat.

De nem kötelező azonosulni azzal a szereppel, amit ránk osztottak a játszmák. Nehezíti a változást, hogy mi, emberek érzelmi alapon működünk, az életünket nem a racionális gondolkodás határozza meg, hanem minden döntésünkben érzelmi mintázatok működnek. Nekem szerencsém volt, hogy jó szakmát választottam, amelynek feltétele az önismeret: ahhoz, hogy klinikai szakpszichológussá váljak, 150 órát egyéni terápiában töltöttem el, 150 órát csoportban, és ennek folyamán sokat tanultunk magunkról, átstrukturáltuk az érzelmi gondolkodásmódot a lelki működésmódunkra. Neisser szerint jó pszichológus az tud lenni, aki többé-kevésbé átélte mindazokat a helyzeteket, amelyeket kezelnie kell a klienseinél, és van saját élménye arról, hogyan lehet kimászni belőle.

Az évek során kialakítottam a saját személyiségtipológiámat, amely négy karaktert ölel fel: a nyulat, a harcos nyulat, a pozitív harcost és a ragadozót. A nyúl az, aki, ha szorongatott helyzetbe kerül, inkább megadja magát, mintsem harcba szálljon. A harcos nyúl viszont éberen figyel, mindig keresve a potenciális veszélyforrásokat; ha támadás éri, készen áll arra, hogy védekezzen, visszavágjon, vagy éppenséggel elmeneküljön. A pozitív harcos arra törekszik, hogy elkerülje a támadásokat, miközben kitartóan küzd saját érdekeiért. Végül, a ragadozó az, aki folyamatosan kutatja az áldozatokat, akiket megcélozhat. E tipológiában a nyúl és a harcos nyúl mindig az áldozatok szerepét játssza.

Ezt a nagyvállalatoknál is tanítod? Az is ilyen terep.

Igen, bizonyos értelemben a multik egy része elég kemény, diktatórikus irányítással él és dolgozik.

Van a büszkeség, becsület, szeretet, anyagi érdek és a félelem mint indítógomb - ezek valamelyike által mozgósítható mindenki. A diktatórikus rendszerekben élő embereknél ez alapvetően a félelem.

A multik gyakran arra építik stratégiájukat, hogy a munkavállalókat folyamatosan félelemben tartsák, hiszen ez a módszer elvileg garantálja a hatékony munkavégzést. Sajnos, sokan nem a szenvedélyből, a büszkeségből vagy a tisztességből fakadóan végzik feladataikat, bár akadnak ilyen emberek is. A belső motivációk – mint a szeretet és az elköteleződés – mellett a félelem és a pénzügyi előnyök inkább külső tényezők, amelyek sok esetben nem biztosítanak tartós megoldást. A vezetők számára az igazi kihívás az, hogy felismerjék, kinek mi az indítéka, és ezt megfelelően kezeljék. Ha ezt nem sikerül jól megoldaniuk, könnyen káoszt okozhatnak, vagy felerősíthetik a már meglévő problémákat. Érdemes észben tartani, hogy négy negatív megjegyzés egyenértékű egy dicsérettel – tehát ha még nem került sor a kirúgásra, az azt jelenti, hogy valaki még szükséges a cég számára. A probléma csupán annyi, hogy az alkalmazottnak egyre drasztikusabb lépéseket kell tennie ahhoz, hogy elnyerje a várva várt elismerést – ez pedig egy újabb áldozati játszma színtere.

Mint egy kisgyermek, aki csínytevésekkel hívja fel magára a figyelmet, vágyva arra, hogy észrevegyék és törődjenek vele.

Igen. Minden embernek alapszükséglete az érintés. Ami lehet simogatás vagy ütés. Lehet fizikai vagy szóbeli, feltételes vagy feltétel nélküli, pozitív és negatív. Az áldozatok azt tanulják meg, hogyan lehet negatív stroke-ra szert tenni, vagyis fenékbe rúgásra. Mert az munkál bennük, hogy jobb, ha fenékbe rúgnak, mint ha semmilyen érintést nem kapok. Ezt akkor tanultam meg, amikor börtönpszichológus voltam. Sikerült hazaengedni Lacit a börtönből, hogy meglátogassa az ő Bözsijét. Visszajön, majd olvasom Bözsi levelét, ami Lacinak írt: nagyon ritkán találkozunk, nem értem, miért kellett ennyire megverni. Mondom, Laci, magyarázza ezt el, hogy megértsem, miért kellett ezt tennie. Azt mondja: "Figyeljen, pszichológus úr, bánt-e az ember olyat, aki nem fontos neki? Féltékeny lennék-e rá, ha nem szeretném?" Vagyis Bözsi ezekből szűri le, hogy mennyire van szeretve. Ezért Laci úgy fejezi ki, hogy törődik vele, hogy megveri.

Másik eset: egy informatikus mérnök azt mondja, megint megbántott a párom. De szereted őt? Igen. És ezt miből tudod? - kérdem. Hát figyelj ide: csak az tud megbántani, aki fontos nekem. A munkatársak nem fontosak, azok akármit csinálnak, mondhatnak, nem bántódom meg, de ha ő teszi, akkor igen. Meg szoktál bocsájtani? Igen, megbocsátok, de csak annak, aki fontos nekem. Akkor, mondom, nem fog sokáig tartani ez a párkapcsolat. Mert a barátnődnek folyton meg kell bántania valamivel, hiszen abból tudja, hogy szereted, hogy megbántott és megbocsátottál neki. Te honnan tudod, hogy szereted? Onnan, hogy megbántódsz, és megbocsátasz. Így működünk. Hát nem hülyék vagyunk? Tehát ezért fontos, hogy rendbe tegyük a gyerekkorban rosszul rögzült mintákat.

Milyen különleges kihívásokat hoztál magaddal az életed játszmájába?

Nálam a megmentői magatartás testi és érzelmi megnyilvánulásai szorosan összefonódtak a szeretettel. Ennek gyökerei valószínűleg a gyerekkoromban keresendők, amikor is egy tűzeset következtében a házunk lángra kapott. Abban a pillanatban, amikor a húgomat kézen fogva kivezettem az épületből, és a bátor tettünket megdicsérték, valami megváltozott bennem. Ezt követően mindenkit, akit igazán szerettem, meg akartam menteni, és azt hittem, hogy az a személy az igazi szerelmem. Ám az igazság az, hogy akit megpróbálunk megmenteni, az nem feltétlenül a szerelem tárgya, hanem inkább egy küldetés, egy vágy, hogy valaki más sorsát megváltoztassuk.

Beszéltél arról több interjúban, hogy az ember gyerekkorában ír egy forgatókönyvet, amelyet aztán beteljesít. Ezt felül lehet írni?

Igen, de egyedül nem tudom megoldani, csak egy szakértő támogatásával.

A te forgatókönyved mindvégig érvényes maradt, vagy újra kellett írnod?

Nyolcvankét éves koromig tartott, de átírtam kilencvenkettőre. Negyvenhat éves koromban éltem meg először azt, hogy a testem-lelkem szabad. Tehát azt mondtam egy ilyen tréning után, hogy mi a fenének kellene eltitkolni a lelki működésemet, és jött a felismerés, hogy ha megmutatom magamat olyannak, amilyen vagyok, akkor nem fogok megsemmisülni. A rogersi terápia egyik fontos feltétele a hiteles kommunikáció. Mondd azt, amit tapasztalsz, ne mondj mást. Légy empatikus, fogadd el a másikat feltétel nélkül olyannak, amilyen. Nehéz volt megtanulni a feltétel nélküli elfogadást. Anyám elhagyott, és gyerekkoromban megtapasztaltam, hogy tényleg létezik az az érzés, hogy kitépik az ember szívét.

Téged hagyott el, vagy édesapádat?

A megállapodás szerint a húgomat magával vitte, én pedig ott maradtam egyedül. Ezután súlyos depresszióba estem, és másfél évig alig emlékszem a történésekre. Mi alakult ki bennem? Azt a fájdalmas érzést tapasztaltam, ami gyakran előfordul, amikor a szeretett nő, az anya elhagy egy embert: a félelem, hogy a házasságban ő fogja elhagyni a párját. Ez a félelem arra ösztönzött, hogy inkább én hagyjam el őt, mielőtt ő tenne meg engem. Eközben azonban mindig kerestem azt a kapcsolatot, amely a szabad szeretet és az elfogadás alapjaira épül, nem pedig azt, amelyben megmentőként lépek fel. Folyton megpróbáltam megmenteni másokat, újra és újra. Mostanra azonban eljutottam odáig, hogy már nem kell sem megmenteni, sem meghalni ahhoz, hogy szeretetet kapjak.

Ez utóbbit apám tanította meg egyébként. Olyan két és fél éves lehettem, mikor kapott a bátaszéki tsz egy kis traktort. Apám elvitt traktorozni. Amikor jöttünk haza, azt mondja, tégy úgy, mintha meghaltál volna, és anyát jól megijesztjük. Anyám valóban rettenetesen megijedt, és akkor tudtam, hogy nagyon szeret. Azután olyan gyenge, vézna lettem, hogy különböző kúrákat írt fel a doki, hogy életben maradjak. Mindig egy kicsit meg akartam halni, hogy tudjam, hogy még szeretve vagyok. Sok idő kellett megtanulni, hogy nem kell meghalni ahhoz, hogy megtudd, hogy szeretnek - azt amúgy is meg lehet tudni az ölelésből, a nézésből, mindenből meg lehet tudni. Szép lassan ezt az egész gyerekkori forgatókönyvet szakember segítségével átírtam.

Amikor nem katonai alakulatokat képezünk ki, hanem civilekkel foglalkozunk, akkor a hangsúly a közösségi együttműködés, a kommunikáció és a problémamegoldás fejlesztésén van. Olyan készségeket tanítunk, amelyek segítik az embereket abban, hogy hatékonyan működjenek együtt, megértsék egymás nézőpontját, és közösen találjanak megoldásokat a kihívásokra. Ebben a folyamatban fontos szerepet játszik az empátia, a kritikai gondolkodás és a kreativitás is, hiszen ezek alapvetőek a civil társadalom fejlődésében és a konfliktusok kezelésében. A célunk, hogy erős közösségeket építsünk, ahol mindenki hozzájárulhat a közös jövőhöz.

Együttműködés, hatékony kommunikáció, valamint a testi és lelki harmónia megőrzése.

Ez miért ekkora kihívás manapság?

Az emberiség egyre közelebb kerül saját eltűnéséhez, ahogy a modern világ zűrzavara eluralkodik rajtunk. Napjainkban annyi impulzus ér minket, hogy nehezen tudunk rendet rakni magunkban; a valóság és a fikció határvonalai elmosódnak. A belső világunkban kialakuló káosz felerősíti a szorongást és a feszültséget. A szabadság, amelynek örvendezünk, sokszor inkább teher, mert a döntések súlya és a lehetőségek tengerében elveszünk. Érdekes módon, a diktatúrák szorongása másfajta: ott a választás hiánya megnyugtató egyszerűséget ad, míg a széles spektrumú lehetőségek csak növelik a kétségeinket. Ez a jelenség nem csupán az egyének életében, hanem családi és vállalati szinten is megfigyelhető. Újra kell tanulnunk, hogyan működjünk együtt, hogyan támogassuk egymást. Ha mindenki hitelesen és pontosan betölti a saját szerepét – legyen az szakmai vagy magánéleti – akkor egy új minőségű, harmonikus élet teremtődhet. Azonban ez a bizalom megteremtése nélkül nehézkes. Szükség van olyan vezetőkre is, akik valóban képesek irányítani, koordinálni és összhangba hozni az embereket, hogy közösen léphessünk a jövő felé.

A jó vezető olyan személy, aki képes inspirálni és motiválni a csapatát. Kiváló kommunikációs készségekkel rendelkezik, ami lehetővé teszi számára, hogy világosan kifejezze céljait és elvárásait. Emellett empatikus, hiszen figyelembe veszi a csapattagok érzéseit és szükségleteit, támogatva ezzel a közös munkát. A jó vezető rugalmas és nyitott az új ötletekre, valamint képes alkalmazkodni a változó körülményekhez. Döntéseit megalapozottan hozza meg, és nem fél felelősséget vállalni a következményekért. Fontos számára a folyamatos fejlődés, ezért bátorítja a csapatát, hogy tanuljanak a hibákból és keressenek új lehetőségeket. Ezen kívül, a jó vezető példát mutat, hiszen saját munkamorálja és értékrendje alapjaiban határozza meg a csapat légkörét. Képes bizalmat építeni, ami elősegíti a nyílt és őszinte kommunikációt. Végül, a sikeres vezető tudja, hogy a csapat sikere a legfontosabb, és mindig arra törekszik, hogy közösen érjék el a kitűzött célokat.

Az, akinek az értékrendje nem a két szélsőség, a nagyon jó és a nagyon rossz mentén van, hanem a jó és a rossz között, és azon belül is differenciáltan. Aki képes megnyomni mindenkinél a megfelelő indítógombot - tudja, kit mi hajt: a félelem, a szeretet, a büszkeség, a becsület vagy az anyagi és egyéb előny. A jó vezető ítéletektől mentes figyelemmel nézi az embereket. Aki mer vezetni, aki sem túl, sem alul nem vezet: túlvezetés, amikor mindenbe beleszól, alulvezetés, amikor semmit nem csinál. Mer visszajelzést adni - nem kritikát, hanem visszajelzést. Ugyanis az emberek szeretnének jól dolgozni, csak nem tudják, hogyan lehet a dolgokat jól elvégezni. A jó vezető megtanítja dolgozni az embereit. Az igazi jó vezető önmagánál jobb szakemberekkel veszi körül magát, mert nem neki kell a legjobb szakembernek lenni, neki jó vezetőnek kell lenni, aki karmesterként összehangoltan megszólaltatja a művet.