Az asszonylét varázsa az esztenák szívében rejlik. Itt, ahol a természet és az emberi lélek találkozik, a nőiesség sokszínűsége bontakozik ki. Az esztenák nem csupán lakóhelyek, hanem a közösségi élet színterei is, ahol a hagyományok és az új értékek egya

Felső-Maros menti csendéletben telnek a toldalagi születésű, 28 éves B. Laura napjai. Napkeltétől napnyugtáig peregnek a percek, órák a turistaszemnek igencsak vonzó, szelíd domboldalon, ahol csak a feszülten figyelő négylábú "őr" láttán hőkölhet hátra az arra járó, jelen esetben én. A fiatal juhászné azonban természetes kedvességgel nyugtat meg: jöjjek csak bátran, aki vendégnek érkezik hozzá, azt nem támadja meg a kutya.

A vajdaszentiványi esztenaház közelében tökéletes nyugalomban sziesztázik egy megtermett malac - én inkább disznónak nézem, de Laura és nagyobb gyermekei szerint még nem érte el a felnőttkort -, kissé odébb egy barna ló rajzolódik ki a tájból. Pár lépésre tőlünk egy kis termetű és egy jókora házőrző pihen. Szinte tapintható körülöttük a városi zűrzavarból mindig elillannó béke. Ennek a különös, már-már egzotikusnak érezhető világnak az egyetlen aktív eleme a tisztes távolságban továbbra is rám szegzett ebtekintet. Nem mozdul az okos állat, de szemmel tart, mert ki tudja, hátha mégis ártó mozdulatot teszek a rábízottak felé.

Laura körül három kicsi gyerkőc és egy nagyobbacska fiúcska sertepertél. Mindegyiküket ő hozta a világra: legutóbb a hároméves Jánoska született, megelőzte őt az ötéves Antónia, a hatéves Mária, és öt évvel ezelőtt érkezett az első házasságából a most 11 éves Sebi. A legidősebb testvér, Katalin, a 13 éves lány, még az iskolapadot koptatja, ezért őt most nem láthatjuk.

- Tizenkét éves koromban léptem be először a házasság kötelékébe - meséli a kerek arcú, barna szemű nő, miközben a múlt emlékei elevenednek meg benne. - Az első férjem Vajdaszentiványból származott, tőle születtek a két nagyobbik gyermekem. Az életünk sajnos nem volt zökkenőmentes, négy év után végül külön utakon folytattuk. Jelenlegi párom, aki juhászként dolgozik, már kilenc éve az életem része. Ő unokai származású, és ősszel, télen mindig a falujában tartózkodunk, ahol különleges varázsa van az évszakoknak.

- Mikor szoktak ide, az esztenára kiköltözni? - kérdezem közbevetőleg. Ez a talpraesett asszony, aki jóval fiatalabb nálam és a munka világában már sokat megélt, valahogy nem illik a tegeződéshez számomra.

Áprilisban érkezünk, és októberig élvezhetjük a kellemes időt, amíg a hideg be nem köszönt. Amikor itt tartózkodunk, a gyerekek iskolába járnak, és a busz rendszeresen érkezik értük, hogy biztonságosan elvigye őket.

- Mekkora nyájat őriz a férje? - kérdezek újra.

- Körülbelül háromszáz juhot legeltetünk, és ebből közel ötven a miénk, a kecskéket is beleértve. Minden egyes juh után nyolc kilogramm sajtot és egy kilogramm ordát kell biztosítanunk az emberek számára.

Hány hűséges négylábú barátjuk osztozik az otthonukkal?

- Kilenc. Egyiket-másikat megkötjük, mert ha nem, kimegy az utcára, és ugatja az autókat.

- Nehéz itt az élet?

Kicsit bosszantó, hogy az eső miatt a "preláta" (sz. m. vászon) megsérült, és sajnos néhány helyen beázik a ház. De összességében nem panaszkodhatunk. Jelenleg az új szálláshelyünk kialakítása zajlik - mutatok a nyári konyhához hasonló épület mögé, ami étkezésre és alvásra is szolgál majd. Amint oda költözünk, minden problémánk megoldódik, és sokkal melegebb lesz. Szombaton érkezik egy ember a faluból, aki sok juhot tart, ő készítette nekünk az új esztenát, és most éppen a tető befejezésén dolgozik.

Reggel 6 órakor kezdődik a napunk. Fél 8-ig fejünk, és egy falubeli barát is besegít, hogy gyorsabban végezzünk. 7-kor érkezik az iskolabusz, így a gyerekeket is el kell készítenünk az útra. Antónia óvodás, Mária még csak "zérós", Sebi harmadikos, mert tavaly megbukott, Katalin pedig már hatodikos. A fejés után nekilátok a sajtkészítésnek, és ha van segítségem, felteszem az üstöt a tűzre, hogy főzzem az ordát. Délre mindenki hazajön, addigra az ebéd is elkészül. A házban van gáztűzhelyem, asztalom és edényeim, szóval viszonylag jól el vagyunk látva. Ma fuszulykaleves kerül az asztalra, tegnap pedig gulyás disznóhússal volt a menü. Mivel nincs villanyunk és hűtőnk, időnként szekérrel megyünk a faluba tartós élelmiszerekért, mint makarónit és pátét. Van egy kis kertem is, amit egy falubeli adományozott, oda ültettem pityókát, hagymát, fokhagymát és salátát. Hetente egy-két órát szánok a zöldségek kapálására. Ebéd után takarítás és mosogatás vár rám, a ruhákat kézzel mosom, amire szintén időt kell szánni. Az iskolába a gyerekek nem az itteni öltözetükben mennek, így külön figyelmet kell fordítani arra is, hogy megfelelően felöltözzön mindenki.

Most veszem csak észre a zöldből kimagasló ruhaszárítót, amin ingek, nadrágok sorakoznak. Körülötte ketten a gyerekek közül - Antónia és Sebi - egy labdát kergetnek.

- Délután megint főzök, aztán 6-kor kezdjük a fejést este fél 8-ig. Én most nem nagyon tudok, mert megdagadt a kezem, ezért 4 óra körül bemegy a férjem a faluba, és hoz segítséget - folytatja Laura a napirend körvonalazását. - Megint kell sajtot is csinálni, a kutyáknak enni adni, a gyerekeket is elrendezni. Vacsorázunk, összeszedünk mindent, és 9 óra körül, fél 10-kor, amikor kezd sötétedni, megyünk lefeküdni.

Tényleg nem szoktál félni a vadállatoktól?

- Jár errefelé a medve, de eddig még nem jött be ide hozzánk. Amikor érzik a kutyák, hogy közeledik, ugatnak, a férjem pedig kilép a házból, és kiabál. Így eddig el tudta riasztani.

Amíg beszélgetünk, a szép arcú, hosszú hajú Antónia is odabátorkodik mellénk. Kérdésemre elárulja, hogy az óvodában leginkább hintázni szeret, a kutyák közül pedig a Frunză (Levél) nevű a kedvence.

Sebi számára az állatok fejése az egyik legkedvesebb időtöltés, annyira vágyik rá, hogy szinte sír, ha nem engedik, hogy részt vegyen a folyamatban - meséli Laura, miközben izgatottan figyeli, ahogy a tűzről pattant kisfiú alaposan megvizsgálja a fotós kollégám fényképezőgépét.

- Sebi, kérlek, ne csinálj semmi őrültséget - figyelmezteti halkan. A kisfiú széles mosollyal áll a kamera elé, élvezi a figyelmet, majd vágyakozva néz ránk, és megkérdezi, hogy ő is készíthetne-e egy fényképet rólunk.

- Jelezzenek, amikor már közelítenek, és akkor ordával várom önöket - mondja Laura, miközben szinte az út széléig kisér. A sóval megöntözött sajt íze még mindig ott vibrál a nyelvemen. Hosszan őrzöm ezt az élményt, mint egy kicsinyke darabot ebből a szabad ég alatt lélegző, füsttel és fűszaggal átitatott világból.