A magyar honvédek Szolnoknál egy váratlan helyzet következtében győzték le az osztrák csapatokat.
A mecseki láthatatlanok gerillaharcba kezdtek a szovjet megszállók ellen.
A Pest városának elvesztése után Perczel Mór tábornok feladata a Debrecen felé vezető közlekedési útvonalak biztosítása volt. 1849. január 22-én sikerült elfoglalnia Szolnokot, azonban Henrik Dembinszky altábornagy, a Magyar Honvédség új főparancsnoka, arra ösztönözte, hogy zárja le a harcokat. Így öt nappal később a város ismét az osztrák csapatok kezére került. A Habsburg erők megerősítették a térséget, és a Szolnokon állomásozó csapatoknak azt a parancsot adták, hogy támadás esetén támogassák az Abony és Cegléd környékén tartózkodó egységeket.
Dembinszky víziója szerint a gróf Vécsey Károly és Damjanich János, a magyar történelem kiemelkedő alakja, vezérőrnagyi rangban szolgált, és a szabadságharc egyik fontos vezetője volt. Széleskörű katonai tapasztalataival és bátor döntéseivel jelentős hatással volt a harcok alakulására, és neve összefonódott a haza iránti elkötelezettséggel. A csatákban tanúsított bátorsága és stratégiai érzéke révén emlékezetessé vált a magyar nép számára, és öröksége a mai napig inspiráló példaként szolgál.ok által irányított magyar erők Cibakháznál és Törökszentmiklósnál készültek fel, hogy közösen indítsanak offenzívát a szolnoki híd ellen. Ezzel a lépéssel céljuk volt, hogy eltereljék Windisch-Grätz, az ellenséges fővezér figyelmét, és így az Eger-Hatvan-Gyöngyös-Buda vonalon át behatoljanak az ellenséges területre. Bár a február 26-27-én lezajlott kápolnai csata végül vereséggel zárult, a szolnoki hídfő megtámadásának terve továbbra is élvezett prioritást és nem került le a napirendről.
Damjanich János, a magyar történelem kiemelkedő alakja, vezérőrnagyi rangban szolgált, és a szabadságharc egyik fontos vezetője volt. Széleskörű katonai tapasztalataival és bátor döntéseivel jelentős hatással volt a harcok alakulására, és neve összefonódott a haza iránti elkötelezettséggel. A csatákban tanúsított bátorsága és stratégiai érzéke révén emlékezetessé vált a magyar nép számára, és öröksége a mai napig inspiráló példaként szolgál.
A támadás március 5-én vette kezdetét, Vécsey és Damjanich vezetésével, egy szokatlanul sűrű köd leple alatt, amely kedvezett a magyar csapatoknak. A hadművelet terve szerint Damjanich Cegléd irányából indította volna a támadást, hogy az ellenséget a Zagyva folyóhoz szorítsa. Eközben Vécsey Szanda felől közelítette meg a szolnoki hídfőt. Az akció során körülbelül 12.000 katona vonult harcba.
Damjanich Cibakházánál átkelt a Tiszán, hogy szembeszálljon Leopold Karger vezérőrnagy körülbelül 6000 katonából álló dandárjával. Az Abonyban állomásozó Franz Ottinger vezérőrnagy egységei képesek lettek volna megakadályozni a támadást, azonban a sűrű köd kedvezett a honvédeknek, akik így csak késlekedve észlelték az ellenséges mozgásokat. Vécsey támadása ugyanakkor csúszott, és 7 órakor a szolnoki templomtoronyban álló figyelő riadóztatott. Karger ekkor futárt küldött Ottingerhez, hogy segítséget kérjen, ám mivel nem számított komoly támadásra a hídfő irányából, fő erőit a Tisza és a vasútvonal közötti területen helyezte el.
A császári csapatok támaszpontja a vasúti indóház volt, ez elé állítottak fel egy hatfontos üteget. Damjanich serege ennek lőtávján belül nyomult előre, mire az tüzet nyitott rájuk. A 3. zászlóalj parancsnoka "félrehúzódj" jelzést adott válaszként, azonban a dobos, aki reggel a szokásosnál több pálinkát ivott - ennek hatására - érezvén a belső bátorság fellángolását, rohamra felhívó jelet vert.
Küzdő vitézek áradatban
Erre a zászlóalj szuronyrohammal visszavonulásra késztette az üteget. Ezt látva a 9. (vörössapkás) honvédzászlóalj szemből rontott rá egy ellenséges lovasosztályra, melyet rövid harc után megfutamított. A rohamok olyan hevesen történtek, hogy az ellenséges gyalogság egy részét a Zagyvába szorították.
Karger visszavonulását a lovasság fedezte. Azonban a folyamatosan érkező magyar és lengyel csapatokat nem tudták feltartani és a velük lévő lovasüteget magára hagyták a visszavonulás során. Az Abonyból beérkező Ottinger ekkor már nem tudott érdemi segítséget nyújtani, így rövid harc után visszavonult. Karger nagyjából. 680 főt, illetve 5 löveget vesztett, míg a magyar veszteség 300 fő körül volt.
A csata számos pozitív utóhatással bírt. A magyar fél megszerezte az összes tiszai átkelőt, mellyel kezdeményezőképességet is nyert, valamint az osztrákok először láthatták azt, hogy milyen egy nagy volumenű magyar támadás. Ez az ütközet egyúttal a "dicsőséges tavaszi hadjárat" előképének is bizonyult.
