"A magyar edzőknek sajnos gyakran hiányzik az a belső erő, ami lehetővé tenné számukra, hogy kiálljanak saját érdekeikért."

Mini Menotti véleménye szerint a németekkel szembeni 5-0-s vereség elfogadhatatlan.

Kiss László élete tele van kihívásokkal, de szívét a boldogság fénye öleli körbe. Szabadidejét rengeteg foci mérkőzés nézésével, zenék hallgatásával és írással tölti. A magyar labdarúgás iránti szenvedélye mély, ám a jelenlegi helyzetét fájdalmakkal teli szívvel figyeli, hiszen meggyőződése, hogy a sportág komoly nehézségekkel küzd. A mindig őszinte és szókimondó edző, aki már a legendás Verebes József MTK-jánál és Nyilasi Tibor Fradijánál is dolgozott, most sem tartja magában a véleményét. Ez az utolsó alkalom, hogy Mini Menottival találkozik, és nem fél kifejezni érzéseit.

Amikor a mindennapjaimról kérdezel, elsőként a reggeli rutinom ugrik be. Az ébredés, a kávé illata, és a nap tervezése mind része annak, ami meghatározza a napom hangulatát. Aztán ott vannak a kis pillanatok, mint a séták a természetben vagy a barátokkal való beszélgetések, amelyek feldobják a hétköznapokat. Mindezek együtt alkotják a mindennapjaimat, és mindegyikük hozzájárul ahhoz, hogy élvezetesebbé tegyék az életemet.

Nehezen élek, de boldogan. De hogyne lennék boldog, amikor olyan pályatársaim voltak, mint Baróti Lajos, Kovács I. és II., Dr. Lakat, Mészöly, Dr. Mezei, Verebes, Kuusela, stb. És olyan vezetőkkel dolgozhattam, mint Bálint Laci, Dr. Páncsics, Dr. Szívós, Rabi Csaba, és még néhányan.

Még mindig a szívembe markol az érzés, hogy a Honvéd nem tudta búcsúztatni a Manchester Unitedet.

Minden reggel edzek háromnegyed órát, utána írok, zenét hallgatok, esténként meccseket nézek. Rengeteget olvasok, de az írás is fontos része a napjaimnak. 2020-ban írtam egy könyvet, de sajnos a Covid miatt elmaradt a kiadása. Most azon dolgozom, hogy frissítsem az anyagot, mert a futball gyorsan változik. (Milyen zenéket hallgatsz?) Főleg a hatvanas évek rockzenéit, bluest. Ezek a stílusok állnak hozzám a legközelebb, mindig szól valami zene a háttérben.

Hány meccset néztél a legutóbbi bajnoki hétvégéden?

Hétvégente rendszerint 6-8 mérkőzést követek, és ezalatt nemcsak a magyar NB I-es találkozókat figyelem, hanem a nemzetközi topligák eseményeit is, különösen az angol bajnokságra fordítok nagy figyelmet, hiszen az mindig is a szívem csücske volt. Jelenleg külön öröm, hogy a válogatott csapatkapitány, Szoboszlai Dominik is ezen a színtéren brillírozik. Ő egy valóban kiemelkedő tehetség, és büszkék lehetünk arra, amit eddig elért. Az a karrierút, amit bejárt, sok fiatal sportoló számára inspiráló példa lehet. Sajnos, itthon sokszor csak a kritikákra helyezik a hangsúlyt, pedig Dominik teljesítménye valóban figyelemre méltó. Az edzők nagyra értékelik, mert bármilyen feladatot rábízhatnak, és ő mindig megoldja a kihívásokat. Ha megnézzük a legutóbbi időszakot, láthatjuk, hogy nem sok magyar labdarúgónak sikerült külföldön is kiemelkedő eredményeket elérni. Szoboszlai mellett Bolla Bendegúz és Csoboth Kevin is ott vannak ezen a listán, és nem véletlen, hogy mindhárman egy hazai akadémián fejlődtek.

Az első futballal kapcsolatos emlékem egy nyári délutánra nyúlik vissza, amikor a szomszéd gyerekekkel a kis parkban játszottunk. A napfény aranylóan csillogott a fűben, és a levegő tele volt nevetéssel. A felnőttek a közelben ültek, és a hűsítő italokat kortyolgatták, miközben mi a labdát rúgtuk egymásnak. Az első gólom egy igazi ünnep volt, mindenki ujjongott körülöttem, én pedig úgy éreztem, mintha a világ legnagyobb csapatának kapitánya lennék. Emlékszem, hogy a fű zöldje és a labda csörgése örökre belém égett, és azóta is a futball iránti szenvedélyem gyökereit jelenti.

Az első emlékem a Haller térről származik, ahol gyerekként Verebes Józsival játszottunk a focipályán. Az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején a hely szívében szinte pezsgő élet folyt, egy igazi futballközösség született meg itt. Ezek a varázslatos pillanatok örökre belénk égtek. Később a Mágussal is együtt dolgoztam. Milyen edző volt ő? Fantasztikus! Igazi zseni, aki sajnos sosem kapta meg azt az elismerést, ami mindenképpen járt volna neki.

Gegenpressing? Ő már évtizedekkel ezelőtt bevezette ezt a taktikát, és ezzel megelőzte a maga korát. Olyan edző volt, aki a Jürgen Klopp-féle filozófiát már jóval korábban képviselte.

Ki az első játékos a csapatodból, akinek a neve azonnal eszedbe jut? Talán azért, mert valami igazán figyelemre méltót tett?

Dolgoztam olyan hihetetlen tehetségekkel, akik valódi futballisták voltak: Illés Béla varázslatos játéka, Orosz Ferenc dinamizmusa, Bognár Gyuri kreativitása, Mészáros Bubu elszántsága, Törőcsik András technikai tudása, Halmai Gábor szorgalma, Szeibert György lendülete, Lipcsei Péter intelligenciája, Horváth Feri és Mátyus Jani elhivatottsága mind hozzájárultak ahhoz, hogy közös munkánk a csúcsra érjen. Az ő elkötelezettségük és tehetségük inspiráló erővel hatott ránk, és felejthetetlen pillanatokat élhettünk át együtt.

Mikor volt az a pillanat, amikor úgy érezted, hogy az edzői pályád már nem csupán hobbi, hanem komoly hivatássá vált?

Huszonhat évesen már pályaedzőként dolgoztam a Vasas Izzónál, amely kivívta a feljutást az NB I-be. A munkám egészen más volt, mint manapság egy másodedzőnek. Akkoriban két emberből állt az egész edzői stáb: én és a főnököm, Kovács II. József, aki az Aranycsapat egykori jobbhátvédje volt. Mivel ő már idősebb volt, rengeteg feladat hárult rám. Tulajdonképpen mindent én csináltam, de éppen ezért a mélyvízben nagyon sokat tanulhattam tőle. (Hogyan látod a mai edzői stábok méretét, mint például a Debrecennél, ahol most jött egy teljes külföldi garnitúra, de a régi, debreceni kötődésű magyarok közül is sokan maradtak?) Ez számomra nevetséges. Én úgy gondolom, hogy a vezetőedzőnek kell felelnie a csapatért, ő dönt, ő irányít. A mai rendszerben, ahol nyolc-tíz ember vesz részt egy csapat felkészítésében, a felelősség szétaprózódik. Amikor én dolgoztam, sokkal több mindent kellett egyedül megoldanom, de ezáltal rengeteget tanultam. Minden edzés, minden nap új tudást adott, és ezek az alapok tartanak meg a mai napig is a szakmában.

Mi áll az első helyen, ha visszanézed az edzői pályafutásodat?

A legnagyobb büszkeségem az, hogy mindent saját erőmből valósítottam meg. A saját megtakarításaimból finanszíroztam az összes edzői tanfolyamot, amit Magyarországon elvégeztem, a legkisebb szinttől egészen a legmagasabbig.

Nyugdíjas éveimben, amikor már a múlt emlékei között válogattam, kétmillió forintot fektettem az UEFA Pro-licenc megszerzésébe. Bár ez az összeg igencsak borsosnak tűnt, a befektetés végül minden várakozást felülmúlt.

Melyik volt az a felejthetetlen mérkőzés, amit gyerekként élőben láttál, és amely örökre bevésődött az emlékeidbe?

Az első konkrét mérkőzésre nem emlékszem pontosan, de azt tudom, hogy 1960-tól szinte minden Fradi-meccsen ott voltam, egészen 14-15 éves koromig. Az Üllői útra rendszeresen kijártam. Nagyon jó játékosnak tartottak, fiatalon el is jutottam az utánpótlás válogatottságig. Az MTK tartalékcsapatában játszottam, de egy sérülés megakadályozott abban, hogy tovább haladjak ezen az úton. Mindez azonban nem tett tönkre, hiszen amit elértem, arra nagyon büszke vagyok. Az elkötelezettség és a futball iránti szeretet mindig is az életem középpontjában állt, és ma is ez tart engem életben.

Ki volt az első játékos, akit különösen nagy reménységnek találtál edzőként?

Lesti Béla és Bozsik Péter, a híres Bozsik József utódja, valódi különlegességet képviseltek a labdarúgás világában. Bár Péter rendkívüli tehetséggel bírta, sajnálatos módon pályafutása nem bontakozott ki úgy, ahogyan azt sokan várták.

Az első taktikai ötletem, ami valóban nagy sikert hozott, az volt, amikor egy különleges megközelítést alkalmaztam a csapatom motiválására. Ahelyett, hogy a hagyományos célkitűzésekre koncentráltunk volna, egy közös víziót alakítottunk ki, amely mindenki számára inspiráló volt. Ezt követően mindenki hozzájárulhatott a tervhez, ami növelte az elköteleződést és a kreativitást. Az eredmény? Egy kiemelkedő teljesítmény, amely nemcsak a projekt sikerét hozta el, hanem a csapat összetartását is erősítette.

Emlékezetes pillanat volt, amikor 1981-ben először vezettük be a gyémánt formációt a középpályás játékban a Pénzügyőr csapatánál.

Fogalmunk sem volt róla, hogy ez akkoriban forradalmi taktikai újításnak számít, amellyel később a legendás AC Milan megannyi trófeát nyert.

A játékosok elhelyezkedése természetes módon alakult ki, de valami különlegeset hozott magával. Abban az időszakban alig esett szó ilyen jellegű taktikákról, mégis rengeteg sikert könyvelhettünk el vele. Számos új dolgot fedeztünk fel ösztönösen, amelyek később más csapatok számára is irányadóvá váltak. Az a stratégia, amelyet alkalmaztunk, akkor még nem volt elterjedt, de a megvalósult eredmények bizonyították a hatékonyságát. Az újítások mögött szilárd bizonyítékok állnak: az összes edzésemről részletes feljegyzéseket készítettem az 1970-es évektől kezdve. Mindig is hangsúlyoztam, hogy tanuljunk a tapasztalatainkból, és ehhez a pontos dokumentáció elengedhetetlen. Fontos, hogy nyitottak legyünk az új lehetőségekre, mert ami ma még nem világos, az holnap akár alapvetővé is válhat. Ez a futballra és az élet minden területére érvényes.

Emlékszel az utolsó mérkőzésedre edzőként, hogyan zárult, és mit jelentett számodra?

Körülbelül 10-11 éve zártam le a pályafutásomat egy ceglédi mérkőzéssel itt, Magyarországon. A játékosok, úgy tűnik, nem vettek komolyan, hiszen a meccset eladták. (Honnan tudhattuk meg ezt?) Hiába próbáltam mindent megtenni a siker érdekében, olyan gólokat kaptunk, amiket még álmomban sem tudtam volna elképzelni. Ezek a meccsek után az ember gyakran úgy érzi, hogy kicsúszik a talaj a lába alól, és már nincs mit tenni a kialakult helyzettel. Ekkor döntöttem el, hogy lemondok.

A Maldív-szigetek varázslatos világában az első élményem a végtelen kék óceán látványa volt, ahogy a repülőgép ablakából a szigetek felé közeledtünk. A fehér homokos partok és a pálmafák azonnal elvarázsoltak, mintha egy mesebeli helyre érkeztem volna. Az érkezés után a sziget csendje és nyugalma fogadott, ami tökéletes ellentétben állt a mindennapi élet rohanásával. A köztes időszak tele volt felfedezésekkel: búvárkodás a színes korallzátonyoknál, ahol a tengeri élővilág szépsége lenyűgözött. A naplementék a víz tükrén táncoltak, és minden este egy újabb színkavalkádot varázsoltak elénk. A helyiek kedvessége és vendégszeretete csak fokozta az élményt; megismerhettem a helyi kultúrát, ízeket és hagyományokat. A végső élményem, amikor a repülőgép újra a levegőbe emelkedett, egyfajta melankóliával töltött el. Bár búcsút intettem ennek a paradicsomi helynek, a szívemben örökre ott maradt a Maldívok varázsa. Igen, élveztem minden pillanatát, és alig várom, hogy egyszer újra visszatérjek!

Bár a jövedelmem meglehetősen szerény volt, mégis csodálatos életet éltem, és olyan eredményeket értem el a csapataimmal, amelyeket itthon sokan nem igazán tudtak értékelni.

Voltak nagyon szép pillanatok, két csapattal is is bajnokságot és kupát tudtam nyerni. Ez fantasztikus élmény volt, és nagy büszkeséggel tekintek rá.

A gyerekeim velem éltek, de sajnos a feleségem elvesztése után hirtelen egyedül maradtam a három gyermekkel. Ez az időszak rendkívül nehéz volt, de a futball adta azokat a pillanatokat, amelyek segítettek elfelejteni a mindennapi terheket. Néha úgy éreztem, hogy mindez túl sok, de a pálya és a gyerekek edzései mindig új célt adtak az életemnek. A futball mellett a munka és az edzések folyamatosan lekötöttek, így nem volt időm a fájdalmamra gondolni. A legfontosabb az volt, hogy folytassam a mindennapokat, és mindent megtegyek a gyerekeimért. Minden reggel hatkor már a pályán voltam, várva az első hajót, ami átvisz a szigetre. Egyedül dolgoztam, a pályaedzőm nem volt, így a kapusedzéstől kezdve minden feladat az én vállamat nyomta. Néha akadt egy-egy idősebb futballista, aki segített, de alapvetően magamra kellett hagyatkoznom. Reggel és délután is edzéseket tartottam a tűző napon, és amikor végre elkezdtünk nyerni, az egész közösség lelkesedése feltöltött. Jó érzés volt látni, hogy az én munkámnak köszönhetően a helyi futballélet újra pezsgővé vált, és ez erőt adott a folytatáshoz.

Mikor voltál legutóbb a Maldív-szigetek varázslatos világában?

Az egyik fiam ott lakik, de már jó ideje nem látogattam meg. Elgondolkodtam rajta, hogy pár hétre elutazhatnék, hogy feltöltődjek, de őszintén szólva, jelenleg nem érzem, hogy vissza szeretnék térni.

Nyilasi Tibor másodedzője voltál a Fradinál. Emlékszel az első találkozásotokra?

Még a futballpályán találkoztam vele, ahol nemcsak kiváló játékos, hanem nagyszerű ember és barát is volt. A Fradinál közösen végzett munka felejthetetlen élmény volt, hiszen ő egy rendkívül elkötelezett szakmai vezető, aki mindig inspirált minket.

Ki volt az, aki először megszólította Mini Menottit?

Egy nagyon kedves újságíró barátom, Szabó Ferenc ragasztotta rám ezt a különleges nevet. Ő a Népszabadságnál dolgozott, és egy emlékezetes Pécs-Vasas mérkőzés után kezdett el így hívni. A meccsen történt némi zűrzavar, és Ferenc úgy érezte, hogy a futballhoz való hozzáállásom emlékezteti őt César Luis Menottira, aki 1978-ban világbajnokságot nyert az argentin válogatottal. Azóta már több mint 40 éve Mini Menottiként ismernek az emberek, és ez a név mára szerves része lett az életemnek.

Az első dolog, ami eszembe jut a magyar foci jelenlegi helyzetéről, az a megújulás és a fiatal tehetségek feltűnése. Az utóbbi években egyre több ígéretes játékos került a figyelem középpontjába, akik új reményeket ébresztenek a szurkolók szívében. A hazai bajnokság fejlődése és a nemzetközi porondon való szereplés is izgalmas kihívások elé állítja a csapatokat. Remélem, hogy a jövőben a magyar foci újra fel tudja venni a versenyt a nemzetközi színtéren!

Nagyon sötéten látom. Rengeteg külföldi edző és játékos érkezik, de sehol a világon nincs olyan arányban külföldi, mint nálunk. Ha minőséget jelentenének, az más lenne, de sajnos nem ez a helyzet. Nagyon kevesen vannak, akik valóban minőséget képviselnek. Emiatt a magyar játékosok háttérbe szorulnak, és ezt előbb-utóbb meg fogjuk érezni. Nagyon nagy hibának tartom ezt az irányt. (Hogyan látod a magyar futballisták helyzetét?) Ha őszinte akarok lenni, nem igazán tudok kiemelkedő magyar játékost mondani. Talán Dibusz Dénes az egyetlen, aki hosszabb idő óta stabilan nemzetközi szinten teljesít. Az utóbbi időben Nagy Zsolt válogatott formája is kellemes meglepetés volt, de a klubcsapatában nem tudott hasonló szinten játszani.

A magyar futballisták utánpótlásának helyzete sajnos aggasztóan gyenge. Jelenleg alig találkozhatunk olyan fiatal tehetségekkel, akik valóban kiemelkednének és helyet követelnének maguknak a csapatokban. Ez a hiányosság pedig lehetőséget biztosít az idősebb, gyakran átlagos külföldi játékosok számára, akik ezzel megakadályozzák a fejlődést és a friss impulzusokat a magyar fociban.

A helyzet kialakulásának hátterében egyértelműen a szakmai koncepció hiánya áll. A magyar labdarúgásban nem világos, hogy milyen célokat tűzünk ki magunk elé és milyen irányba szeretnénk elmozdulni. Miközben folyamatosan figyelemmel kísérem a nemzetközi eseményeket és trendeket, itthon sajnos alig érzékelhető ennek a hatása. Az edzők zöme nem rendelkezik olyan nemzetközi tapasztalattal, amely segíthetne a fejlődésben, és úgy tűnik, hogy a hosszú távú stratégiák kidolgozása sem prioritás. Ennek következményeként a fiatal tehetségek támogatása is hiányos, ami pedig kulcsfontosságú lenne a sportág jövője szempontjából.

Az első ötletem az lenne, hogy használjunk egy érdekes metaforát vagy hasonlatot, amely színesebbé és kifejezőbbé teszi a szöveget. Például, ha a téma a barátság, akkor így kezdhetnénk: "A barátság olyan, mint egy erős fának a gyökere, amely a legviharosabb időkben is megtartja a talajban." Ezzel egyedi képet alkotunk, ami az olvasó figyelmét is megragadja. Mi a következő lépés?

Az első lépésünk az, hogy a hazai tehetségeket a középpontba állítsuk, és egy valós szakmai alapokra épülő utánpótlási rendszert alakítsunk ki. Az edzők képzése kulcsfontosságú, mert fejlődés nélkül a jövőnket is veszélyeztetjük. A külföldi játékosok érkezését szigorúbb feltételekhez kellene kötni: csak azok lépjenek be, akik valóban képesek a szintet emelni. Emellett elengedhetetlen, hogy egy koherens szakmai koncepció irányítsa a változásokat, mert nélküle csupán rövid távú megoldásokat alkalmaznánk. A magyar labdarúgásnak egyértelmű jövőképre van szüksége ahhoz, hogy visszanyerje régi fényét.

Marco Rossi válogatott meccseivel kapcsolatban az utolsó élményem rendkívül izgalmas volt. A csapat játéka dinamikus és összeszedett, ami világosan mutatja, hogy a szövetségi kapitány milyen jól tudta összekovácsolni a játékosokat. A taktikai felkészültség és a csapatkohézió szembetűnő volt, ami különösen fontos a nemzetközi színtéren. A legutolsó mérkőzés során a fiúk nemcsak a technikai tudásukat, hanem a küzdeni akarást is megmutatták, ami elengedhetetlen a sikerhez. Összességében Rossi munkája láthatóan pozitív irányba halad, és bizakodóan tekintek a jövőbeli szereplésükre.

Én az elsők között voltam, akik köszönetet mondtak Marco Rossinak a magyar futballért végzett munkájáért. Azonban az utóbbi időszakban csalódásokat éltem meg a teljesítménye kapcsán. Például a németek ellen lejátszott idegenbeli mérkőzés során súlyos szakmai hibák történtek. Az első negyedórában próbálkoztunk a presszinggel, de ez teljesen megbukott, és végül egy drámai vereség lett az eredménye. Az ilyen jellegű hibák elfogadhatatlanok, és nem lehet őket későbbi sikerekkel eltüntetni. Ezek alapvető stratégiai döntések, amelyeket alaposabban kellett volna mérlegelni.

Felmerül a kérdés, ki lehetett az, aki Marco Rossit ráébresztette a presszing szükségességére. Vagy esetleg senki nem befolyásolta, és ő maga döntött úgy, hogy ezt a téves irányt választja? Akárhogyan is alakult a helyzet, a végeredmény mindenképpen elfogadhatatlan.

Egy ilyen szituációban elengedhetetlen, hogy tisztában legyünk az erőviszonyokkal. Az 5-0-ás vereség túlságosan drámai ahhoz, hogy bármilyen más tényező ezt elfedje. Ez az a pillanat, amikor át kell gondolni a stratégiát és a megközelítést. Egy ilyen mérkőzés során sokkal inkább a védekezésre és a szervezett játékra kellett volna helyezni a hangsúlyt. A kontratámadásokra építve, reálisan kellett volna megközelíteni a helyzetet. Elvárni, hogy a csapat domináljon, különösen idegenbeli környezetben, egy Németország szintű ellenféllel szemben, nem volt reális. A súlyos vereségek elkerülése kulcsfontosságú a csapat fejlődése szempontjából, hiszen az ilyen tapasztalatok mentálisan megterhelik a játékosokat és a szurkolókat egyaránt. Az önbizalom és a csapategység megőrzése érdekében elengedhetetlen, hogy a csapat tanuljon ezekből a helyzetekből, és újraértékelje a jövőbeli megközelítéseit.

Sokan elképesztően jó edzőnek, de kissé nehéz embernek tartanak. Mikor mondták ezt utoljára neked?

Az emberek társaságát már nem keresem olyan hevesen, mint régen. Ha meghívnak valahová, szívesen elmegyek, de ha nem, az sem zavar. A reggeli kutyasétáltatás számomra már rutinná vált, és ennyi igazából elég is. Mégis, sok minden miatt érzem magam elkeseredve mostanában.

Azok az emberek, akik régen elhintették rólam, hogy a megjelenésem miatt a klubokban mínusz 15 pontot jelentenék, mindig is foglalkoztattak. Az ilyen igazságtalanság nyomot hagyott bennem, de most már túlléptem rajta. Az elfogadás és a belső béke megtalálása számomra fontosabb, mint mások véleménye.

Csak abban bízom, hogy azok, akik ilyeneket mondtak, egyszer majd érezni fogják a lelkiismeretük súlyát. (Te is úgy érzed, hogy nem értékelték az általad végzett munkát?) Szerintem ez egyértelmű. Mindig a becsületesség vezérelt, sosem sodródtam az árral, és nem alkudoztam a saját elveimmel. Soha nem italoztam, és sosem csatlakoztam a kollégák "haveri köréhez", nem tartozom egyetlen klikkhez sem. A munkámat mindig önállóan végeztem, és talán éppen ezért maradtam a háttérben. De tudod mit? Ez nem is probléma. Legalább tiszta a lelkiismeretem. (Érezhető benned a keserűség?) Már nem táplálok haragot, de néha eszembe jutnak azok az emberek, akik szándékosan próbálták aláásni a munkámat. Például amikor Pécsen dolgoztam, a csapatunk az élen állt, mégis kirúgtak. Azóta sem kaptam magyarázatot. Ez olyan, mint amikor a Real Madrid leváltotta az edzőt, aki bajnokságot nyert. Ilyen a világ.

Amikor kint vagyok egy meccsen, az első dolog, ami eszembe jut a szurkolókról, az a lelkesedésük és az energia, amit a csapat iránt éreznek. A színes zászlók lengetése, a közös éneklés és az izgatott beszélgetések mind-mind hozzájárulnak ahhoz a különleges atmoszférához, ami csak egy stadionban élhető át. Mindenki egy célért van ott, hogy támogassa a kedvenceit, és ez a közösségi élmény, a szurkolók egysége igazán felemelő. A különböző stílusok, a kreatív transzparensek és a hangos rigmusok mind azt mutatják, hogy a sport nem csupán egy mérkőzés, hanem egy érzés, ami összeköti az embereket.

Időnként még részt veszek egy-egy Fradi-meccsen vagy egy kisebb rangadón az NB II-ben. Azonban be kell vallanom, hogy a nézőtér zűrzavara már nem az én világom. A 76 évet magam mögött tudva azt tanultam, hogy jobban teszem, ha nem bonyolódom bele a felesleges problémák keresgélésébe.

Teljesen elborzaszt az a hangnem, ami ott uralkodik. Nem tudom tolerálni, amikor a szurkolás nem a csapat támogatásáról szól, hanem egymás gyalázásáról. Az ilyen légkör teljesen elrontja a sportélményt.

A futball sokkal mélyebb értelmet hordoz magában, mint amit a felszínes rivalizálás sugall. Számomra a szurkolás lényege a csapat iránti elkötelezettség és szeretet kifejezése, nem pedig a másik fél bántása. Ez az alapelv miatt csak ritkán látogatok el a mérkőzésekre.

Ha most adhatnál egyetlen utolsó tanácsot a magyar futball vezetőinek, mi lenne az?

Engedjük a magyar edzőket és a fiatal magyar játékosokat kibontakozni. Ez a legfontosabb. A magyar edzők semmivel sem rosszabbak, mint a külföldiek, akiket idehoznak. Tudod, a magyar edzőket az MLSZ segítségével kicsinálták. Felelőssé tették őket azért, hogy a magyar futball ide jutott. Ez akkor kezdődött, amikor Szalai Ádám tette azt az ominózus nyilatkozatot, és utána Egervári Sándor távozott. Azóta pedig mintha elfelejtették volna, hogy milyen értékeink vannak. (Miért kerülhettek parkolópályára a magyar edzők?) A magyar edzők hitelessége már abban a pillanatban elveszik, amikor belépnek az öltözőbe. Elmondták őket mindennek - alkalmatlannak, gyengének -, és ez a hozzáállás egyszerűen tönkretette őket. Az MLSZ is hozzájárult ehhez, mert nem védte meg őket. Semmivel sem rosszabbak, mint a külföldiek. Ugyanazt a tananyagot tanulják a Pro Licenc-képzésen, mint például az angol edzők. Én is ismerem az angol tananyagot, megvan nálam lefordítva, és szakmailag ugyanaz. A különbség az érdekérvényesítésben van.

A magyar edzőknek egyszerűen nincs erejük kiállni magukért. Pedig szerintem az is egyértelmű, hogy egy magyar csapatnál magyarul kell beszélni.

Hogyan várhatjuk el, hogy a játékosok megértsék az edző utasításait, ha angol nyelven kommunikál? Még ha a szavakat le is fordítják, az élmény teljesen más. A magyar nyelv rendkívül gazdag, és sok szónak többféle jelentése lehet. Ha a fordítás nem pontos, az könnyen félreértésekhez vezethet. Volt már olyan eset, amikor emiatt problémák merültek fel? Természetesen! Dolgoztam egy külföldi edzővel, akinek a tolmácsa sajnos olyan instrukciókat adott át, amelyek szakmai szempontból érthetetlenek voltak. Végül nekem kellett helyreállítani a rendet. De ez a megoldás nem fenntartható hosszú távon. A játékosoknak világosan kell érteniük, hogy mit várnak el tőlük, és ezt csak az anyanyelvükön tudják igazán felfogni. Ezért fontos, hogy támogassuk a magyar edzőket és a fiatal magyar tehetségeket. Ha ezt elmulasztjuk, sosem fogunk valódi fejlődést elérni. Büszkének kell lennünk a sajátjainkra, és lehetőséget kell adnunk nekik, hogy bizonyítsanak. Ez a magyar futball sikerének igazi kulcsa.