A világ legmagasabb kutyafajtái: az égimeszelők négy lábon Ha a kutyák világában a magasságot nézzük, akkor néhány fajta kiemelkedik a többi közül. Ezek a négylábúak olyan magasságokba nőnek, hogy szinte az égboltot célozzák meg! Íme a hat legmagasabb ku

Amikor a nagytestű kutyákra gondolunk, sokunkban az ebek súlya alapján alakul ki egyfajta rangsor. Bár bizonyos fajták esetében a magasság és a súly egyaránt lenyűgöző, nem minden esetben a legmasszívabb négylábúak viselik a legmagasabb címet. Az állatok között sokféle arány és testfelépítés létezik, amelyek különböző jellemzőket hoznak magukkal.

Fedezd fel a legnagyobb kutyafajtákról készült különleges összeállításunkat! Az alábbi cikkünkben a kutyák súlyát figyelembe véve állítottuk fel a rangsort, de most egy új perspektívából közelítjük meg a témát. Ezúttal a marmagasság alapján nézzük meg a kutyák világát. Íme, bemutatjuk a legmagasabb kutyafajtákat, a teljesség igénye nélkül!

Gyermekkorom egyik, ha nem a legkedvesebb kutyafajtája a német dog volt, és a mai napig nosztalgiával tekintek vissza erre az igazán különleges ebre. Akkoriban a dán dog néven vált népszerűvé, legalábbis a Szinák-Veress-féle Kutyakalauzban így szerepelt, míg angol nyelvterületen Great Dane-ként, vagyis nagy dánként emlegetjük. Hogy mi áll a név kettőssége mögött, arra választ ad Almási Nándorral, a Folton folt Kennel vezetőjével folytatott interjúnkban derítünk fényt.

Ez a kutyafajta valóban mélyen gyökerezik a történelem homályában, hiszen feltételezések szerint már 2500-3000 évvel időszámításunk előtt is léteztek elődei. Az ősi római, kínai és egyiptomi művészetekben is felfedezhetjük e kutyák ábrázolásait, amelyek büszkén kísérték vadászó embereket a természetben. Vaddisznók, medvék és szarvasok elejtésében játszottak kulcsszerepet, igazán értékes társak voltak a vadászati expedíciók során. Róma fénykorában ezek a kutyák nemcsak a vadászatban, hanem a háborúkban is megállták a helyüket. Később, a II. világháború idején a német hadsereg is felfedezte e fajták erejét és bátorságát, számos dogot vetettek be a harcokban. Így tehát ez a kutyafajta nem csupán a múlt lenyomata, hanem a bátorság és lojalitás szimbóluma is.

A Romanovok uralkodása alatt Oroszországban a farkasvadászat nem csupán sport volt, hanem a nemesség egyik legfőbb szenvedélye. A gazdag arisztokraták hatalmas birtokaikon grandiózus vadászatokat szerveztek, melyek inkább fesztiválokként zajlottak, mintsem egyszerű vadászatként. Erre az alkalomra vendégeiket, lovaikat és agaraikat külön vonatokkal szállították, így a rendezvények igazi társadalmi eseményekké váltak. Nem ritkán száz borzoi és ugyanennyi szolga is színre lépett ezeken a pompázatos rendezvényeken. Azonban a forradalom szele magával ragadta a Romanov-családot, a nemességet és az arisztokratikus vadászkutyákat, tömeges kiirtásukat hozva magával. Ennek következtében az orosz agár és más nemzeti fajták tenyésztése is drámaian visszaesett a 20. század folyamán. Ha nem lettek volna a borzoi fajtának külföldi támogatói, könnyen lehet, hogy ez a különleges kutyafajta végleg eltűnt volna a világ színpadáról.

Az ír farkaskutya története mélyen gyökerezik az ókorban, és számos izgalmas fordulatot rejt magában. Biztosan állítható, hogy Nagy-Britannia őshonos, impozáns testalkatú kutyáit keresztezhették a közel-keleti, agilis, gyors mozgású kopószerű ebekkel, amelyek a kereskedelem szerves részét képezték. Amikor a Római Birodalom eljutott a Brit-szigetekre, ezek az óriás kutyák már régóta a helyi táj szerves részét képezték. 391-ben egy római konzul a figyelem középpontjába került, amikor hét ilyen fenséges példányt kapott ajándékba, amelyeket "Róma csodálatára méltónak" találtak. Ezeket a lenyűgöző vadászkutyákat olyan hatalmas prédák, mint a mára már kihalt ír jávorszarvas, vadászatára használták, amelynek marmagassága akár 180 cm-t is elérhette. Később a farkasok vadászata vált a fő fókuszukká, de miután ezek a ragadozók eltűntek az angol tájból az 1700-as években, a fajta is a kihalás szélére került. A megmentésére 1862-ben George Augustus Graham kapitány vállalkozott, aki szenvedélyesen kutatta az országot a megmaradt farkaskutyák után. Elkötelezettségének köszönhetően a fajta védelme, szabványosítása és népszerűsítése vált életművévé, biztosítva, hogy a történelem e csodálatos kutyafajtája ne tűnjön el nyomtalanul.

A spanyol masztiff története az Ibériai-félszigeten gyökerezik, és már a római hódítás előtt is jelen volt; több mint 2000 évvel ezelőtt a görögök és föníciaiak hozták magukkal. Az első írásos nyomok, amelyek a régió e különleges kutyafajtájára utalnak, Vergilius műveiben találhatók, amelyek Kr. u. 30 körüli időszakban születtek. A Georgica című költeményében a költő kiemeli, hogy az ibériai masztiff gondoskodó természeténél fogva a nyáj legmegbízhatóbb őrzője és védelmezője lehet.

A masztiffok jelentős szerepe a 10. században bontakozott ki, amikor Európában megkezdődött a szervezett állattenyésztés. Ekkor Spanyolország kiemelkedett a juhfajták tenyésztésében, hiszen gazdaságának alapját a gyapjú előállítása és feldolgozása adta. Az iparág csúcspontját a 12. század hozta el, amikor új juhfajták megjelenése indult el. Ezek az állatok jellemzően Spanyolország déli vidékein teleltek, majd a nyár elején az északi hegyek irányába indultak vándorlásra. E hatalmas juhnyájakat körülbelül 40 000 juhász kísérte, és minden 100 juhra jutott legalább egy masztiff, akik nem csupán a juhászok, hanem a nyáj biztonságáért is feleltek. Micsoda lenyűgöző látványt nyújthattak ezek az állatok és emberek a természet lágy ölén!

Ugyan a pireneusi masztiff eredete nem teljesen ismert, de általánosan elfogadott, hogy azoktól a molosszerektől származik, amelyeket körülbelül 3000 évvel ezelőtt a föníciaiak vittek Spanyolországba. A Pireneusok hegységének és a mai Spanyolország különböző területeinek elzártsága miatt az eredeti molosszerek régiónként eltérően fejlődtek, így létrehozva több juhászkutyafajtát, például a pireneusi masztiffot, a spanyol masztiffot, valamint a pireneusi hegyikutyát.

Az 1930-as és 40-es években a farkasok és medvék eltűnése a Pireneusokból, a juhok szállításában a vasútra való áttérés, a spanyol polgárháború, majd a II. világháború és az élelmiszerhiány majdnem a masztiffok teljes kihalásához vezetett Aragónia területén. Mivel ezek a nemes kutyák nagy méretük és fenntartási költségeik mellett nem találtak maguknak munkát, szinte teljesen eltűntek. Az 1970-es években azonban, amikor farkasok visszatértek az aragóniai régióba, ismét szükség lett ezekre a kutyákra, amelyeket ma pireneusi masztiffként ismerünk.

A masztiff típusú kutyák több ezer éve ismertek szerte a világon. Az ókori Egyiptomból, Görögországból, Rómából, Kínából és Tibetből fennmaradt bizonyítékok mind olyan félelmetes óriás kutyák nyomait őrzik, amelyekre masztiffként hivatkozunk. A brit masztifftípus, vagyis az angol masztiff szintén ősi fajta. Amikor Julius Caesar i. e. 55-ben megszállta Britanniát, lenyűgözve figyelte azokat a kutyákat, akik halált megvető bátorsággal szálltak szembe a légióikkal. Mindezt a hadjáratairól vezetett naplójában is feljegyezte. Olyannyira a bűvkörükbe vonták ezek a kutyák, hogy a brit masztiffokat Rómába is elvitték, hogy ott vadállatokkal és emberi gladiátorokkal küzdjenek az arénában. A mai értelemben vett angol masztiff tehát a középkori Angliában nyerte el jellegzetességeit, ahol nagyvadak vadászatában, birtokok éjjeli őrzésében és hadikutya szerepében is bizonyítania kellett. Chaucer Canterbury mesék című művében Alauntnak nevezi (egy francia fajtanév), és úgy írja le őket, hogy "olyan nagyok, mint egy ökör". És valóban, nemcsak magasak, de elképesztően súlyosak is. Összességében a világ legnagyobb kutyafajtájaként tartják számon a maga akár 104 kg-jával. (Ez a kanok standard szerinti felső határa.)